Nemzetgyűlési napló, 1920. XIV. kötet • 1921. december 19. - 1921. január 12.
Ülésnapok - 1920-283
358 A nemzetgyűlés 283. ülése 1922. dolgokat olvastam pl. dr. Bagyó János tollából, aki különösen perhorreszkálta azt, — amely nézetét én is magamévá teszem — hogy pl. a Mária Valéria barakktelepet bocsátották az ifjúság rendelkezésére, mert igy a diákok annyit fizettek villamosköltségre, amennyit uzsoralakbérben fizettek volna, ha pedig ezt meg akarták takaritani, kénytelenek voltak az utcán ődöngeni, vagy egyebütt tölteni az időt. Ezen a helytelen intézkedésen változtatni kell! •Amit szintén több izben felvetettek, hogy tankönyveket és egyéb kulturális szükségleteket, pl. fürdőjegyet bővebben kapjon az ifjúság, ezt a jövő zenéjének kell tekintem. Ugyancsak élénk visszhangra talált egy inditványom kapcsán a diákotthon kérdése Zsoltnál is, aki pl. a következőket mondja egyik Esti Levelében : »Végre is az államnak kell megkezdeni az építkezéseket, ha a magánvállalkozástól elveszik a lehetőséget és a kedvet. Az állam gyámkodik felettünk, a gyámság kötelezettséggel jár. Azt is beláthatjuk, hogy a most uralkodó nemzedék nem tudja a régi Magyarországot ujjáépiteni, ez csak a jövő nemzedék feladata, tehát legalább ezt a fiatalságot neveljük hozzá a nehéz feladathoz. A középiskolai és egyetemi tanórák után senki sem törődik az ország legértékesebb kincsével, az emberanyaggal. Barátságos meleg otthont kell adni a fiatalságnak, hol megtalálja a hiányzó családot, a szeretetet és a tisztességes szórakozást. Majd azzal végzi, hogy a fiataloknak ez az együtt lakása a baráti érzést, a szerető kollegialitást, a bajtársi összetartást is nevelné, amely ujabban teljesen ki veszett társadalmunkból. Jellemnevelő iskolalenne ez a diákotthon és a nemzeti szellemnek, a hazafias érzésnek temploma. Szóval, mindazt, ami belőlünk kiveszett, legalább öntsük bele gyermekeinkbe, hogy igy vissza tudják szerezni valaha azt, amit mi elvesztettünk.« Ezzel kapcsolatban van szerencsém a következő határozati javaslatot előterjeszteni, amelyet körülbelül 20 képviselőtársam is magáévá tett, de amelyet, meg vagyok róla győződve, a t . Nemzetgyűlés nagy többsége is magáévá fog tenni (olvassa) : »Határozati javaslat. Minden nemzet ereje az ifjúságában van. Az a nemzet, amelynek nincsen hazafias szellemben képzett, életerőtől duzzadó, munkabíró fiatalsága, sorsának jobbrafordulását nem remélheti. Nem nézhetjük tovább téx-len közömbösséggel a magyar főiskolák ifjúságának, a Nagy-Magyarország után vágyódó ezeréves magyar nemzet szine-virágának küzdelmes tengődését, rettenetes nyomorát. Mindezeknél fogva tisztelettel indítványozom, utasitsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy az immár elviselhetetlenné vált diáknyomor enyhítésére — elsősorban pedig főként az általános lakásínség csökkentését is előmozdító diákotthonok mielőbbi létesítése iránt — sürgősen tegye meg a szükséges intézkedéseket, a nemzetgyűlés pedig küldjön ki saját kebeléből egy kilenctagú bizottságot, mely a diákkérdés megoldása körül a kormány segítségére legyen.« évi január hó 5-én, csütörtökön. A magyar diákság nyomorúságos helyzetének ismertetése után méltóztassék megengedni, hogy a diákság életéhez közelálló, a tudományos képzésével összefüggő és a jövő Magyarország kialakulásával kongruens dolgokkal foglalkozzam, nevezetesen a magyar kultúra kérdésével, a magyar kultúrának egyik lényegbevágó ügyével, mert meggyőződésem szerint a legjobb irredentát az erőtejes kultúrpolitika adja meg. (Halljuk !) A magyar tudományosságnak:, felső oktatásunknak jövője, a területrabló népekkel szemben mindenkor hangoztatott kulturális fölényünknek biztosítása attól függ, miként tudjuk kultúrintézményeinket, elsősorban pedig tudományos közkönyvtárainkat fentartani és korszerűen kifejleszteni. (TJgy van !) Itt is szomorú tényekről kell beszámolnom, mert az egyén gazdasági erejét a kulturszükségletek már régen meghaladják. (Sajnos !) Nem akarok ezúttal arra célozni, hogy pl. a mai leszegényedett középosztály angol és francia forrásmunkákhoz abszolúte képtelen hozzájutni, mert erre anyagi ereje nincs, csak a német tudományos forrásmunkákra utalok, hol 50—200 márka egy köny r vnek beszerzési ára. Ez a mi valutánk szerint 200—800 koronát tesz ki és erre a mai körülmények között főkép a középosztálynak befektetni valója nincs. Az egyén tehát nincs abban a helyzetben, hogy áldozzon. A nivó fentartása azonban nemzeti érdek. Irredentát jelent, hogy fejlesszük, amennyire csak tudjuk, a tudományt. Ennélfogva minderről az eddiginél sokkal nagyobb mértékben kell gondoskodnunk, de azért is, mert rendkívül nagy kulturértékek vesztek el a trianoni békével. Ertem ezt emberanyagban, tekintve azt a 3 millió magyart, értem ezt egyéb anyagokban, pl. könyvgyűjteményekben is, hogy mást ne említsek. Hiszen Kassa, Kolozsvár és Pozsony elvesztésével félmilliónyi nagyértékü könyvgyűjtemény került idegen kézre. Az én kérésem tehát a kormányhoz az, hogy miután nem vagyunk abban a helyzetben, hogy apróbb, kisebb, például egyes szemináriumok melletti könyvtárakat fejlesszünk, — bar szerintem ez is nagyon kívánatos volna — miután szegény ország vagyunk, legalább koncentráljuk erőinket két intézményre : az egyik a Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtára, a másik a Tudomány egyetem könyvtára. Ezeket részesítsük nagyobb segítségben. Azt hiszem, méltóztatik tudni, hogy a Széchenyi-könyvtár magyarországi és a Magyarországra vonatkozó magyar irodalomnak speciális gyűjteménye. Nézetem szerint mindent el kell követnünk, hogy a régi kereteket e téren továbbra is fentarthassuk és az integer Magyarországra vonatkozó irodalmat ez a könyvtár továbbra is összegyűjthesse. Ez a lehetőség azonban nagy áldozatokba kerül, miután ma már a kis-entente valutájában kell megfizetnünk azoknak a könyveknek árát, amelyeket régen kötelespéldány alakjában kapott meg a Széchenyi-könyvtár. A másik az Egyetemi Könyvtár, amelyet tudvalevőleg 1635-ben alapított Pázmán Péter és
