Nemzetgyűlési napló, 1920. XII. kötet • 1921. július 16. - 1921. augusztus 23.

Ülésnapok - 1920-240

252 A Nemzetgyűlés 240. Mese 1921. az ujabb 18. §, amely szerintem teljesen ok nélkül vétetett be, kihagyassék. (Helyeslés.) A törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Kálmán István! (Felkiáltások: Nincs ittí) Kolozsi Endre! Kolozsi Endre : T. Nemzetgyűlés ! A gazdasági felügyelőkről szóló és most tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat nagyon szerény keretekben mutatkozott itt be előttünk és ugy tűnik fel, mélyebb szemlélődés nélkül, mintha ez a javaslat tulajdonképen csak bizonyos hézagoknak a kitöltésére szolgálna. Pedig a törvényjavaslatnak, illetőleg ha ez a törvényjavaslat eifogadtatik, az ennek alapján kiadandó végrehajtási rendelkezéseknek igen fontos és nagy szerepe lesz a mezőgazdasági életben. Magyarország a múltban is, akkor, mikor még az egész történelmi Magyarország együtt volt, agráréletet élt. Ma — csekély kis kereskedel-, métől és iparától eltekintve — azt lehet mondani hogy a megmaradt kicsi Magyarország teljes egészében agrárállamá vált. Lakosai most már túlnyom ólag földmivesek, ezek alkotják az ország zömét és ennek dacára a közel múltban alig történt olyan intézkedés, mely a mezőgazdaság intenzivitását és a termelés fokozását mozdította volna elő. A földbirtokreform és az ingatlanvagyonváltság, illetőleg a kettő együttvéve, igen sok föídmivesmunkást kisbirtokhoz fog juttatni és igen sok törpebirtok alakul át nagyobb birtokká. De az én felfogásom és meggyőződésem szerint nem elég az, hogy mi a munkásoknak birtokot juttassunk, nem elég az, hogy a törpebirtokból nagyobb birtokot alkossunk, nem elég az, hogy a munkáskezeknek munkát biztosítsunk, hanem gondoskodnunk kell arról, hogy legyenek olyan intézményeink, szerveink, amelyek bizonyos összekötő kapcsok a földmivelésügyi ministerium és a kisbirtokosság között és ennek alapján lehetővé teszik azt, hogy ezek a kisebb birtokosok az intenzív gazdálkodás terén mindenkor, amikor arra szükségük van, útbaigazítást és felvilágosítást nyerhessenek. Ha erről gondoskodás nem történnék, ha a már meglévő és a közel jövőben még kiosztandó kisbirtokok tulajdonosai helyes irányban nem vezettetnek, ha a századok óta divó egyszerű gazdálkodásról át nem térünk az intenzivebb gazdálkodásra, akkor ez a körülmény nemcsak nemzeti szerencsétlenséget, nemcsak katasztrófát vonna maga után, hanem merem állítani, hogy a földbirtok egyébként áldásos intézményé nem fog célt érni, mert abból az egynéhány hold földből, melyet mi a kisembereknek juttatunk, annak az egynéhány hold földnek a jövedelméből megélni, egy egész családot eltartani és azokra a kisbirtokokra zúduló nagy terheket is viselni, teljes lehetetlenség. Ha az ország megmaradt területén végigtekintünk, — amint az előbb is mondottam — bizonyos keserűséggel, fájdalommal látjuk, hogy különösen azokat a területeinket veszítettük- el, amelyek főként a gyáripar részére szükséges anyaévi július hő 30-án, szombaton. gokat szolgáltatták. Nekünk tehát mi a teendőnk ? Arra kell súlyt helyeznünk, ami a kezünk között van. Nekünk megmaradtak a termőföldjeink, és ha ezeken a földeken mi okos, és intenzív gazdálkodást fejtünk ki, akkor elérhetünk óriási eredményt, különösen ha ezzel az okos és intenzív munkával kapcsolatosan igyekszünk minden erőnkkel megteremteni a mezőgazdasági gyáripart. Egy német munkában olvastam, hogy téli időkön át a német gazdák barátságos beszélgetésre gyűlnek össze egy-egy este és ott egyik vagy másik felvet egy okos eszmét, beszélgetnek a gazdasági viszoi^okról, a termelésről, a gazdasági terményeknek mikénti értékesítéséről. Ha felvet egy német gazda egy okos eszmét, hogy csinálunk egy mezőgazdasági gyárat, nem fordulnak a kormányhoz, nem mennek pénzt kunyorálni sehova sem, hanem összeáll 20—-25 német gazda, taA^aszszal leteszik az alapot és ősszel már füstölög a mezőgazdasági gyár kéménye. Ezt kell a mi mezőgazdáinknak is utánozni és saját erőnkből kell megteremtenünk a mezőgazdasági gyáripart. (Helyeslés.) Nekem az a meggyőződésem, hogy példa nélkül álló súlyos veszteségeink dacára a mi helyzetünk nem kétségbeejtő. Hiszen mi még a legfontosabb termékeket állithatjuk elő, az élelmiszert. Az évekig tartó világháború, az ezt követő zavaros állapotok, a különböző hullámzások, a forradalmak és a kommunizmus kiüresítették az egész világ élélskamráját. Európa legnagyobb mezőgazdasági állama, Oroszország — amit mindannyian nagyon jól tudjuk — lenyűgözve fetreng, lakossága az éhhalállal küzd és azután a nagy égés után, amelyen ez az ország keresztülmegy, nem remélhető, hogy évekig talpra tudjon állani, hogy mezőgazdasági ipart folytathasson és exportálni tudjon a külföldre. Hiszen a romokat máról-holnapra felépíteni teljes lehetetlenség. Ma tehát a legfontosabb cikk — azt lehet mondani — az egész világon az élelmicikk. Ezt a körülményt nekünk, mint akik Európa szivében fekvő agrárállam vagyunk, most a legközelebbi esztendőkben okosan ki kell használnunk. Megfeszített erővel arra kell törekednünk, hogy feleslegünkből minél többet, minél nagyobb mennyiséget szállítsunk a külföldre, a világpiacra. (Helyeslés.) Mert mindig nagy különbség volt, de különösen ma nagy a különbség az iparcikk és az élelmiszer között. Egy öltöny ruhát, ugy-e bár, elviselhetek éveken keresztül, ha mindjárt kopottas állapotban is, hiszen a kopott és tiszta ruha nem szégyen, különösen nem szégyen ma nekünk, szerencsétlen magyaroknak, akiknek a trianoni békeszerződés a koldusbotot adta a kezébe. A gyomor szükségletét azonban mindennap ki kell elégíteni, az halasztást nem tűr. Épen azért tartom én ma az élelmicikket legfontosabb cikknek az egész világon. Mindezeket azonban csak ugy valósithatjuk meg, ha- a mezőgazdasági kérdésekre, mint az ország legfontosabb kérdéseire, nagy súlyt helye-