Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-229

A Nemzetgyűlés 229, ülése 19k bámult és rettegett a mi ellenségeinknek nagy sokasága is. Ez azonban reánk nézve nem vigasztaló, mert ez nem mentésit bennünket attól a sok gyötrelemtől, attól a sok szenvedéstől, amely saját hibánkon kivül reánk háramlott. A háború befejezése után ez a nemzet hitvány árulásnak áldozata lett. Hiszen még csak hetekről volt szó, hogy talán mi jutottunk volna abba a helyzetbe, hogy sokkal igazságosabb és becsületesebb békét diktálhattunk volna egész Európának. Ha pedig a háború alatti és háború utáni időket nézzük, azt fogjuk látni, hogy azok a hadifoglyok, akik idekerültek hozzánk messze idegenből, itt tulaj donképen csak névleg voltak hadifoglyok, mert ők épen ugy jártak-keltek, szabadon dolgoztak, gyűjthettek maguknak szabadon, mintha magyar állampolgárok volnának. A magyar nemzet valóságos vendégszeretetben részesítette azt a sok milliónyi hadifoglyot, (Ugy van ! Ugy van !) akik itt voltak országunkban és a mi kényünkre és kedvünkre voltak kiszolgáltatva. A magyar nemzet sohasem éreztette senkivel azt, hogy ő itt egy lealázott, letiport áldozat, akinek pusztulnia kell. Mi minden hadifoglyot megbecsültünk ; megbecsültük benne az embert, megbecsültük benne a hőst, aki ugyanolyan célokért küzdött, mint mi. Számos levelet olvastam hadifoglyoktól, akik immár eltávoztak tőlünk a nemzet lovagiasságából kifolyólag, amelyékben azt irják, hogy életüknek legszebb percei voltak azok, melyeket a vendéglátó magyar nemzet körében töltöttek. Ezek mind olyan súlyos indokok, amelyek megindíthatnák a Nyugatnak és az egész világnak érző szivét, hogy ők is hasonló bánásmódot parancsolnának arra a hatalmasságra, Oroszországra, hogy a mi hadifoglyainkat is ugyanilyen bánásmódban, becsületes megértésben részesítse. Ennek azonban nyomát sem látjuk. De ha még ez az indokolás sem volna elég, hozhatunk fel még egy súlyosabb argumentumot, amely előtt nekik meg kell haj olniok, mert ennek letagadása egyenlő értékű volna a történelem, szántszándékos meghamisításával. Ez az argumentum pedig, amelyre a művelt Nyugat figyelmét is fel kell hívnunk, az, hogy mi magyarok, ez a magyar nemzet volt évszázadokon keresztül az európai civilizáció őre, védőbástyája, a mi erőfeszítésünkön törött meg mind az a sok hullám, amely egész Európát és Európa kultúráját végromlással és elpusztulással fenyegette. Emlékezzünk törökdulásra, tatárjárásra. Mindig mi voltunk a szenvedő áldozatok, a mi erőnkön, a mi nemzeti öntudatunkon törött meg ez a hullámverés, amelyet ha mi nem gátoltunk volna meg, egész Európa érezte volna ennek rettenetes hátrányait. Amíg mi állig fegyverben töltöttük időnket, amig mi évszázadokon keresztül mindig ellenséges áradatokat vertünk vissza, addig ez a Nyugat szabadon fejlődhetett, szabadon gazdagodhatott, szabadon fejleszthette a maga kultúráját. Az a Nyugat tehát, amely ilyen nagy hálával . évi julim hő 15~én, pénteken. 535 tartozik a magyar nemzetnek, nem, lehet annyira hálátlan, hogy befogja füleit azok előtt a kérő, könyörgő és követelő szavak előtt, amelyek innen elhangzottak és amelyeket most világgá fogunk szórni, hogy mindenki belássa azt a jogtalanságot, igazságtalanságot, amelynek átka alatt nyög ez a nemzet, hogy ezt végre valahára megértsék, megváltoztassák és a nemzet javára fordítsák vissza. A Nyugat zord magatartásának nem lehet indoka még az a gyűlölet sem, amellyel oláh, szerb, cseh besugások folytán és a tőlünk elmenekült hitvány bolsevikiek árulása alapján minden tettüket vezéreltetni engedik. Nem lehet alapja gyűlölet sem, mert a ki történelmet ir, annak nagyon jól kell ismernie a történelmet, de akik a történelmet csinálni akarják, — amint most a győzteseknek nevezett nagyhatalmak csinálni akarják a történelmet — azok mártsák bele tollúkat és igazságosztó szablyájukat az igazságnak és a becsületérzésnek tintájába, vigyázzanak minden lépésükre, mert ha hitvány monumentumokat emelnek, nagyon könnyen összeomolhat az, ha nem az igazságnak vakolatával állítják össze, és ezek a romok maguk alá temethetik saját országukat is. Azután azt sem tudhatjuk, nem tudhatja azt a Nyugat sem, nem tudhatja azt a világ egyetlen nemzete sem, hogy mit hoz a jövendő. Talán egykét hónap múlva, talán egy-két esztendő múlva újra megszólalhatnak a harcra hívó trombiták, megperdülhetnek a dobok, elkövetkezhetik egy hatalmas istenitélet, amely a jogtalanul leigázott nemzetek szivében haragját fogja kilövelni és akkor talán szüksége lesz a művelt Nyugatnak a magyar nemzet lovagiasságára, a magyar nemzet erejére, a magyar nemzet igazságérzetére. Arra kérem tehát őket, ne hajtsák ezt a nemzetet végső elkeseredésbe, mert az elkeseredés nagyon rossz tanácsadó lehet. Kiss Ferenc igen t. képviselőtársam tegnapi szép beszédében azt mondotta többek között, hogy ne legyen addig izes a magyar kenyér, ameddig hadifoglyaink haza nem jönnek. Én ezt azzal toldom meg, hogy ne legyen izes a világ egyetlen nemzetének kenyere sem addig, amig a -mi hadifoglyaink haza nem jönnek. Változzék kővé az a kenyér, változzék méreggé a viz poharukban, legyen az imádságuk átok önmagukra, legyen az örömük halotti tar mindaddig, amig el tudják nézni a civilizáció szent nevében azt, hogy itt 60.000 becsületes, tisztességes magyar ember, a hősök hősei odakünn szenvednek rettenetes gyötrődéssel, át kínlódva a gyehennának minden tüzét. Azt kívánom nekik, hogy mindaddig, amig erőteljesen nem lépnek fel a mi hadifoglyaink hazaszállítása érdekében, ne legyen egy nyugodt nappaluk, ne legyen egy nyugodt éjszakájuk, vándoroljanak el lelki szemeik előtt Szibéria hómezőinek magyar halottai és azok a szenvedő, sápadt arcú magyarok, akik reménytelenül várják a hazaérkezésnek örömteli idejét 1 Csörgessék meg azok előttük rabláncaikat és az a sok anya, az a sok