Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-228

À Nemzetgyűlés 228, ülése 1921, évi jidius hó 14-én, csütörtökön, 519 Ben személyesen átélt — hadifogoly-képet felvonultassak. (Halljuk ! Halljuk ! jobb felől.) Amikor az orosz cár seregeit a fronton ért Vereségek feletti elkeseredésében, környezetének tanácsára, egy gyermekes dajkamesének ürügye alatt, visszavonta a przemysl-i helyőrség tisztikarának a fogságban is engedélyezett oldalfegyver viselési jogát, és amikor az orosz tisztek gúnyos kárörvendéssel nézték el azt, hogy a hadifogoly tisztek őrzésére kirendelt kozákság azokat minden számottevő ok nélkül ütlegelje, akkor tulajdonképen önkénytelenül is már önmaguk hintették el annak a bolsevizmusnak csiráit, amely később mindanynyiukat elsöpörte (Ugy van! half dől.) és amely — sajnos — a mi élelem, ruházat, férőhely, zsold, és hazulróli postaösszeköttetés hiányában hónapok és hónapok, sőt mondhatom, félévek és féléveken át hánykódó legénységünket is megtizedelte. És amikor 1915 nyarán elesett Ivangoród, Varsó, Vilna és a többi bevehetetlennek hirdetett orosz vár egymásután és seregeink győzelmesen nyomultak be Oroszországnak mélyébe, ugyanakkor Asztrakánban, a maláriának hazájában 58—60 fok melegben, ott, ahol a fekete himlő és pestis minden nyáron át évenkint visszatérő vendég, egy kanalizálatlan iskolában beszögezték a magyarok szobájának ablakait, amely szobában pedig annyira túlzsúfolva voltmik, hogy minden második közülünk fekvőhelyére csak u. n. tigrisugrással juthatott. És mi spontán, ünnepi hangulatban, ünnepi ruhában és a legtisztább lelkesedéssel bensőnkben, ültük meg a háború kitörésének évfordulóját. Ha bárki olyan szeren esés volt közülünk, hogy levelezőlapot kaphatott hazulról, minden darab után húsz kopeket fizetett legénységünk gyógykezelésére. Ë3 amig'a tisztek kaptak odakünn. havi fizetést, addig annak december hónapra eső része majdnem teljesen a legénységünknek jutott karácsonyi és újévi ajándék címén. De később is juttattunk mindenkor annyit, amennyit és ugy, ahogyan lehetett. Azután, keserves évek multán, amikor jött a bolsevizmus, a pillanatnyi zűrzavart felhasználva, jöttek a magyarok is messze Keletről vissza a magyar hazába, tisztek és legénység egyaránt, mintha csak gyülekezőt fújtak volna Szibérián keresztül, padig elmondhatom, t. Nemzetgyűlés, hogy »kutya magyar ismét harcolni akar« rövid Ítélettel sokkal többen maradtak közülünk a vasúti töltések és az országutak árkában, mint ahányunknak sikerült a hazafelé vivő egérutat megtalálnunk. 1918—19. év telén az akkor már beállott fahiány folytán Nikols-Usurskij-ben. 36—38 fok hidegben a korhadt barakkokat már csak 3 fokra sikerült felmelegíteni az oszlopoknál, ugy hogy agyonkinzott foglyaink végtagjai lefagytak. Hiszen akkor már hónapok óta zsir helyett faggyúval készült vegetáriánus koszton kínlódtak, s hogy egészen pontos adatokat szolgáltassak, a húst pótló orosz fasirozottat is november 16-ától csak orosz újév napján látták ismét viszont tányérukon. A japán Yen, az orosz cári, a Kerenski-rubel s a bolseviki pénz váltakozó pénznemein át számítva, régi pénzértékünkben alig 2—3 fillért kitevő havi fizetésen tengődve, nem átkozódnak, nem panaszkodnak, hanem akkor, amikor a világnak összes népei a bolsevizmus lejtőjén zuhannak le, ők »Keresztény Ugorok Pázmány-Asztala« vagy röviden Kupa néven Vezsenyi Jenő huszárfőhadnagy, belügyministeri osztálytanácsos elnöklete alatt tömörülnek. Tömörülnek azoknak az eszméknek sokkal tisztultabb jegyében, amelyekre mi itthon csak félévi keserves tapasztalások és szenvedések után jutottunk, fényes bizonyítékául annak, hogy akik ki vannak zárva az életnek színpadáról és az életet csak a nézőtérről, bizonyos távolságról kénytelenek szemlélni, sokszor előbbre és sokszor élesebben látnak, de mindenkor tárgyilagosan Ítélnek. Ennek a Kupá-nak alapszabályai itt feküsznek előttem s elmondhatom, t. Nemzetgyűlés, hogy ezeknek nemcsak a hadtörténelmi muzeumunk első szobájában volna a méltó helye, hanem azoknak nem egy szakaszát büszkén vésethetnénk parlamenti palotánk bejárata fölé is. A háborúnak második évében primitív módon összetákolt barakkokból, melyek már — ugy tudom —• nagyrészben elkorhadtak, azoknak, ahogyan Huszár Károly igen tisztelt képviselőtársam is elmondta már részletesen, minden poklokon átment szegény lakói ma már átköltöztek a tjnrmá-ba, minden orosz városnak legmonumentálisabb épületébe, a fegyházba. Azt is elmondta Huszár Károly, hogy mi az étrendje ezeknek a szerencsétlen embereknek, de ezt mindannyian elképzelhetjük, hiszen a bolsevizmus negyedik évében sínylődő Oroszországban vannak. De hogy minő kényszermunkát végeztetnek velük az oroszok, azt ennek az ülésnek ünnepies hangulata tiltja, hogy itt elmondjam. Ennek dacára ezekből a dohos odúkból is szószerint ezt irták az omszki kényszermunkás magyarok : »Mindezeket a hihetetlen megpróbáltatásokat és megalázásokat férfiasan és panasz nélkül tűrtük ezideig.« (Éljenzés.) Nem sovinizmus ez, t. Nemzetgyűlés ; olyan katonai és nemzeti erények ezek, amelyeket ápolni, melyeket fentartani és amelyek előtt zászlót hajtani minden nemzetnek, ha élni akar, kötelessége. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Épen ezért szólok, nem a Nemzetgyűlés igen tisztelt tagjaihoz, hiszen, mi mindnyájan átéltük a magyar sorsot, mindegyikünk a saját hivatásának borzalmas tragikumában, hanem szólok a nagy világba szétszórt sok százezer volt fogolytársamhoz, hogy mi, akik partra jutottunk, faji és nemzetiségi különbség nélkül nyújtsunk segitő jobbot a fuldoklóknak. (Általános helyeslés.) Hiszen mi tudjuk azt igazán, minő érzés az : élve a meszesgödörben hánykolódni és mi tudunk a hivatalos és misszió jelentések sorai között is olvasni és éreznünk kell azt, hogy itt fontolgatásra, halogatásra, gondolkodásra nincs idő. (Igaz ! Ugy van !) Siessünk rabtársaink védelmére és segítségére, mert csak rövid néhány