Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-208

20 A Nemzetgyűlés 208. ülése 1921. évi június hó 14-én. kedden. nek továbbra is fentartása és jövőre is biztositása. A közoktatásügyi minister ur indokolása a magyar kultúra magasztos hivatásába vetett erős hittel sorakoztatja fel a javaslat mellett az észhez és szívhez egyaránt szóló meggyőző érveket. Ezek elől elzárkózni egyértelmű volna nemzetünk történelmi hivatásáról való lemondással. (Ugy van! jobb felől.) Ilyen kishitűségre a magyar történelemben eddigelé nincsen példa, és ilyen szellemi öncsonkítást élni akaró nemzet nem is követhet el. (Helyeslés balfelöl.) Nem, mert anyagi ós területi veszteségeket ki lehet pótolni, de erkölcsi és szellemi öngyilkosságból nincsen feltámadás. (Igaz ! Ugy van !) Erre is áll Deák Ferenc hires mondása, hogy az erőszakkal elvett jogokat vissza lehet szerezni, de amiről a nemzet önként mondott le, az örökre elveszett ! T. Nemzetgyűlés! Hogy mi volt nekünk e két egyetem és hogy mikép rabolták el azokat tőlünk, a XX. század, a háborúban is sokat hánytorgatott európai civilizáció megcsúfolásával, isteni és emberi jogok lábbaltiprásával, el kell mondanom bevezetésül már csak azért is, mert egy darab kulturkép az a békekötés által teremtett ujabb torzcivilizáció történetéhez. Adataimat nem akarom szubjektív tapasztalataimból meríteni, — bár bőven és keserves részem volt benne — hanem hivatalos aktákból, főként azon emlékiratból veszem, amelyet a kolozsvári egyetem a civilizált világ összes egyetemeihez intézett. (Halljah ! Halljuk !) I. Nemzetgyűlés! A kolozsvári egyetem ujabb formájában mindössze egy félszázad óta áll fenn, de sok százados kulturális hagyományokon épült fel. E hagyományok gyökere vissza nyúlik a magyar állam legrégibb múltjába. A magyar Corpus Jurist első szent királyunk uralkodási éveinek az a jellemző összefoglalása vezeti be, melyet fia, Imre herceg trónörökös számára irt Intelmeiben hagyott hátra. Ebben a mi kulturális és nemzetiségi politikánk alapelvei vannak megörökítve. Arra inti abban fiát, hogy »becsülje meg a külföldről bevándorló idegeneket, — hospites — mert azok különböző nyelveket, szokásokat, tudományt és fegyvereket hoznak be, melyek ékesítik a királyi udvart, mert — ugy mond — az egynyelvű és erkölcsű ország gyenge ós törékeny«. Ezt a bevándorlókat dédelgető, megbecsülő szellemet tükrözik vissza későbbi törvényeink is. Csakis igy magyarázható és érthető meg, hogy Magyarország a nemzetiségeknek valóságos Eldorádója volt, hogy — mondhatjuk — a nyakunkra nőttek, annyira dédelgettük őket; pedig voltak közöttük bőven hálátlanok s hűtlenek, akik többet sirtak, mint szenvedtek, akik vádaskodtak, árulkodtak Európa előtt és mi igazságunk tudatában ezeket az árulkodásokat számba sem vettük, ellensúlyozni nem igyekeztünk. Azok a mi diplomatáink, főképen osztrák diplomaták, akiknek ez feladattik lett volna, vagy érzéketlenek voltak a magyar érdekek iránt, vagy előfordult az is, — mint a legutóbbi esetben, a hires Czernin esetében, — hogy árulóknak bizonyultak. Pedig a magyar nemzetnek mindig éltető eleme volt a szabadság, nemcsak a maga, hanem a nemzetiségek számára is. Erdély országa pedig egyik zászlóvivője és mintaképe volt Európában a politikai és vallásszabadságnak. Midőn Franciaországban a hugenottákat mészárolták és a párizsi vérnászt rendezték, Erdélyben ugyanakkor mondották ki a vallásszabadságot. Erdély fejedelme adta ki 1577-ben az első oláh katekizmust és az első oláh bibliaforditásokat. Rákóczy György alapitotta 1638-ban Gyulafehérvárt az első oláh nyomdát és ő volt az, aki az eddigi szláv ritust az oláh templomokban oláh rítussal cserélte fel. Akkor a havasokon túli Oláhországokban, a két vajdaságban, a civilizációnak még halvány fénye sem derengett. Ezek azzal hálálták meg az oláh kultúra ébresztgetését Erdélyben, hogy a kedvező alkalmat felhasználva, be-betörtek Erdélybe és azt kirabolták. így, midőn 1658-ban a tatárokkal együtt feldúlták Erdélyt és kirabolták a székesfővárost, Gyulafehérvárt, az ottani hires virágzó főiskolát is megszüntették, szétrombolták és ennek Sárospatakra kellett menekülnie. Erdélynek akkor már egy század óta virágzó egyetemi rangú főiskolája volt. Az első egyetemet még Báthory István alapitotta 1579ben és utána a többi erdélyi fejedelmek igyekeztek a főiskolákat fentartani, ujakat alapítani. Bethlen Gábor kolozsvári kollégiumot, Gyulafehérvárt udvari iskolát alapított, azt ellátta tudós tanárokkal, akiket Hollandiából, Németországból, Angliából hozatott be a magyarokon kivül. A fejedelemség megszűntével is fenmaradt Erdélynek a kolozsvári akadémiája, amelyet Mária Terézia és József császár is protezsált és amely a múlt századnak derekán is működött. Ilyen történeti hagyományokon alapitotta azután 1872-ben a magyar törvényhozás a kolozsvári tudományegyetemet, abból a célból, amiképen Mikó Imre ministeri biztos az egyetem megnyitásakor mondotta, hogy »hirdesse az ismeret, a felvilágosodás és ezáltal a szabadság hatalmas igéit«. T. Nemzetgyűlés! A kolozsvári egyetem nemes ambicióval igyekezett magas hivatásának megfelelni. A magyar állam, az erdélyi társadalom és Kolozsvár városa nem sajnált semmiféle áldozatot attól, hogy a fejlődés magas fokára emelje. 1872-ben 42 tanárral és 253 hallgatóval kezdette meg működését a régi gubernium ódon épületében. Harmincöt esztendő múlva, 1907-ben, 89 tanárral és 2410 hallgatóval folytatta, négy utcára nyiló fényes központi egyetemi palotában és egész városrészt kitevő klinikában, intézetekben a működését. A világháború utolsó esztendejében a tanárok száma — nem számítva a segédtanerőket — 110 volt, az egyetemi hallga-