Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-218

262 A Nemzetgyűlés 218, ülése 1921. évi július hő l-én } pénteken. Es mit szóljunk akkor, ha ezt az építési módot nem is a laikus gazda folytatná, hanem talán egy szakavatott építész ? Akkor nem is elmegyógy­intézetről, hanem egyenesen börtönről, súlyos rendszabályokról kellene beszélni. Ha a művelt Nyugatot nézzük és visszapillan­tást vetürk népoktatás történelmi fejlődésére, akkor meg kell állapítanunk, hegy azok a népek jutottak a maguk korában vezetőszerephez, azok a nemzetek tudták az egyedeiket lehetőleg a bol­dogság bizonyos fokára juttatni, amelyek a kul­túrára, a művelődésre rendkívül nagy súlyt ve­tettek, már a zsenge kortól kezdve — hiszen lát­tuk ezt Spártánál, a görögöknél — hogy az a gyermek már kiskorában erősödjék meg testileg és szellemileg, mert ebben a korban a legfogé­konyabb a lélek, és az akkori nevelés, az akkori benyomások átvonulnak az egész élet folyamán. Minél nagyobb az átlagos műveltsége egy nemzet­nek, annál köynnebben kormányozható. Volta­képen tehát állami érdek, hegy a nép összegsége a műveltségnek bizonyos fokára emelkedjék, mert hiszen a műveltebb, finomultabb lelkületű népek irkább tudják felismerni azokat a szakértő, jó­akaratú és jóindulatú vezetőket, akiknek a sza­vára hallgatniok kell és kevésbé fognak bedőlni bizonyos téves felforgató eszméknek. Az a nép, amely a műveltségnek bizonyos fokára emelke­dik, a közgazdaságban is inkább hasznát tudja venni a kultúrának és evvel a nép jólétét, a nép boldogságát is inkább tudja megalapozni a saját országában. Az államhatalomnak a múltban mindenre volt pénze és gondja, csak az országot legbizto­sabban fentartó erőre, a falu művelésére nem volt gondja. Ez olyan közismert dolog, hogy szinte felesleges róla bővebben beszélni. Amit tett is, az minden volt, csak nem céltudatos nemzetnevelő politika. Az épületet alulról kell kezdeni ; csak ha jó szilárd alapokat raktunk le, csak akkor építhetünk rá viharokkal dacoló biztos menedéket. Szerény nézetem szerint a múlt tanügyi politikájának az volt a legfőbb hibája, hogy nem a lényeget nézte, csak a látszatra dolgozott. Az volt a fő, hegy le­gyenek szép, monumentális egyetemeink, főisko­láink, középiskoláink, azonban merem állítani, igen keveset törődtek azzal, hogy ezekbe honnét és hegyan kerül ki tartalom. Ha itt-ott emeltek is az alsóbb néposztályok számára a falu általános­ságban közismerten lerongyolódott és rossz iskolái mellé u. n. állami iskolákat is, ezzel ugyan nem vitték lényegesen előbbre az ország népoktatás­ügyét. Már csak azért sem lehet ezt alapos tanügyi politikának tekinteni, mert nem volt benne még egyöntetűség. Sérelmes volt a néppel szemben, hogy az ő adófilléreiből más községekben tartottak fenn iskolákat, míg az ő iskolája — bizonyára valami felekezeti tanintézet — düledező épület­ben,, rossz felszereléssel állott csak az ő rendelke­zésére. De sérelmes és lealázó volt a helyzet a fele­kezeti tanítóságra nézve is, mert különbséget tett tanító és tanitó között fizetésben és elbánásban; holott egyenlő képesítés mellett egyenlő szolgála­tokat teljesítettek a magyar hazának. De voltak a múltnak egyéb igen nagy igazság­talanságai is a felekezeti tanítókkal szemben. El­tekintve attól, hogy fizetési fokozataik rosszabbak voltak, mint az államiaké, az alacsonyabb fizetésbe még a kántori jövedelmet is beszámították, holott ezért külön szolgálatot teljesítettek. Ugyanakkor azonban, ha állami tanítót bíztak meg kántori teendők végzésével, az ezért járó fizetést nagyon helyesen, nem számították be az ő díjazásába. Es mit szóljak a helyi járulékokról, amelyekért a fele­kezeti tanítónak havonkint valóságos Kanosszát kellett járnia ? Elnök (csenget) : A Nemzetg yülgs_ megadta a jogot a képviselő urnák, hogy általánosságban hozzászólhasson a törvényjavaslathoz, noKaltnost már a címnél.tartunk. De méltóztassék a,törvény­javaslathoz hozzászólni, amely a beiskoláztatásra vonatkozik, nem pedig a tanítói illetményekre. Dräxler János : A legnagyobb tisztelettel ve­szem tudomásul az elnök ur figyelmeztetését, de meggyőződésem szerint ez teljesen hozzátartozik a javaslathoz. En a javaslatot bírálom, mint a ma­gyar népoktatásügy első lépését, már pedig a ma­gyar népoktatásügyet nem tudom elválasztani a felekezeti iskola ügyétől, viszont ezt nem tudom elválasztani a felekezeti tanitó ügyétől. Mert amiként bármely hivatal csak a hivatal vezetőjén keresztül lehet jó, vagy rossz, ugy ez a tétel az is­kolánál talán még inkább érvényesül és csak a ta­nítón keresztül lehet ebben az országban jó nép­oktatást csinálni. Amikor tehát szives engedel­mükkel foglalkozom evvel a kérdéssel, az a szent meggyőződés vezet, hogy evvel szolgálatot teszek ennek a törvényjavaslatnak, illetve ezen keresz­tül a magyar népoktatásnak. Egyébként rövid leszek és hamarosan a tárgyra térek. A felekezeti tanítónak, hogy havi járulékát megkapja, havonként el kell mennie a jegyzőhöz, a bíróhoz, a pénztároshoz. Hol az egyik, hol a másik nincs otthon, ugy hogy sokszor heteken, néha egész hónapon keresztül nem tud hozzájutni a fizetéséhez. Ezzel szemben az állami tanitó és más állami tiszt­viselő 1-én benyújtja a nyugtáját az adóhivatalnak és rögtön meg is kapja a fizetését. Nem akarok most ennek az anomáliának a megszüntetésére kitérni, majd szőnyegre kerül ez más alkalommal. De ott van a legsúlyosabb anomália : a párbér kérdése. A párbér a hitéletnek és a népoktatásnak a megölője a községben. A párbér válaszfalat, ellen­téteket támaszt állandóan a pap, a tanitó, a kántor­tanító és a nép közt. A párbért ma sok tisztviselő irigyli, de menjenek csak ki képviselőtársaim és ér­deklődjenek, majd meg fognak róla győződni, hogy a követei-rovaton ott van ugyan a párbér, de a lerovás-oldalra nagyon kevés kerül. Mindenesetre aláhuzottan ajánlanám az igen t. kultuszminister ur figyelmébe, hogy méltóztassék evvel a kérdéssel mielőbb foglalkozni, hogy ez az ósdi, még az ókorból

Next

/
Thumbnails
Contents