Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.
Ülésnapok - 1920-215
A Nemzetgyűlés 215. ülése 1921. évi június hó 24-én, pénteken. 187 meglássa azt, amit a kérdéses ügyben meglátni kell. Nem olyan egyszerű dolgok ezek, hogy mikor ötévi börtönnel is sújtható cselekményekről, mikor bosszú letartóztatásokról van szó, akkor az eljárás garanciáit egyszerűen eldobjuk és az állam polgárait kitegyük annak, hogy esetleg igen nagy vexaturában, rengeteg sok szenvedésen kelljen keresztülmenniök. Nem látok veszedelmet, amit igen t. előttem szóló Tasnádi Kovács József barátom felemlített és nehezményezett a 8. §-ban, hanem különös veszedelmet és a vádelvnek teljes negációját — amit pedig eddig teljesen érinthetetlennek és sérthetetlennek tartottunk — látom abban, hogy a javaslat magát az ügyészt, a vádhatóságot is nyomozóközeggé teszi. A vád képviselője egyúttal az ügynek első birájává, első vizsgálóbirájává, kutatójává, inkvizitorává válik, kinek kezébe adatván a szerencsétlen vádlott érdekei az ügyességnek és ambiciónak lesznek kiszolgáltatva, mert nem ismeri a büntető cselekmények kritériumait, nem tudja azt, hogy a tényállásnak egy nüansza mit jelent, s igy a jogtudós és sikerre pályázó ügyész által állitható csapdába valahogyan annyira belekerül, hogy kiszabadulni sem tud. Ez igen könnyen lehetséges, mert hiszen a jogtudó ügyésznek minden ügyessége meglesz arra nézve, hogy őt belebonyolitsa a büntető cselekmény szálaiba, amikor viszont senki támogató sem lehet a vádlott mellett, hogy fölvilágosítaná, hogy cselekménye tulajdonképen milyen értékű, hogy szavainak tulajdonképen milyen jelentősége van. Ezzel meg van sértve a védelemnek és a vádnak egyenjogúsága, meg van sértve az ügyfél-egyenlőségének nagy elve oly képen, hogy valamely ambiciózus ügyész kezébe kerülvén az esetleg szintén ambíció tárgyát képező vádlott, azzal az ügyész azt teheti, amit akar, és ha végeredményében a birói függetlenség, a birói pártatlanság, a birói tudás, végül talán a főtárgyalás garanciái folytán kiszabadul is a szerencsétlen, ekkorig már megsinyli, hogy a vád egyoldalú eszközzévé vált. Magáért azért, mert szégyent hoznánk a törvényhozásra, ha a tudománynak egy igen hatalmas, nagy eszméjével, az ügyfélegyenlőséggel kerülnénk szembe, de gyakorlati szempontból is, amelynek megóvása mindnyájunk javára szolgálhat, ellenzem az ügyészi inkviziciót és nagyon kérem az igazságügyminister urat, hogy, ha nem tenne senki erre nézve indítványt, ebből a novellából ez a rész, amely legnagyobb szégyene, stigmája lenne a javaslatnak, mely a vádelvet egyszerűen semmivé teszi, amely megengedi, hogy a nyomozást maga a vádhatóság, a vád képviselője teljesítse, kimaradjon. Ez jó lesz azért is, — én nagyon kérem, ismerje el ezt a minister úr is, — inert hiszen ez, mint kimutattam, további restanciáknak válhatna forrásává olyankópen, hogy az inkviráló ügyészek nagyon belebonyolódnának a vizsgálóbírói teendőkbe, A 6. §-ra nézve részben osztozom, részben nem osztozom a felhozott kifogásokban. Ugyanis ez is válhatik visszaélések forrásává. Egy kis vigasztaló van ugyan abban, hogy csak a múltban elkövetett cselekményekre vonatkozik, hogy tehát a területre ugy van korlátozva, ahogy az egész novella érvényességi területének kellene meghatározva lenni időbelileg, hogy t. i. csak a múltra vonatkozó cselekmények vonhatók ide; azonkívül sok garancia van abban is, hogy kimondja, hogy csak az igen csekély jelentőségű, a közérdeket számbavehetően nem sértő és a terhelt egyénisége és életviszonyai szerint valamiképen megbocsátható, megérthető cselekményekre vonatkoznék az ügyészi amnesztia ; mégis veszedelmet látnék ebben, t. Nemzetgyűlés, azért, mert látunk — előttünk futkosnak az utcán — igen súlyos bűncselekményeket elkövetett embereket, kik vádhatósági diszkréció alapján vannak szabadon, eljárás nélkül, ugy látszik, azért, mert csekély jelentőségű a cselekményük — a vádhatóság szemében. Nem beszélek most katonákról, hanem látunk polgárokat is, akik nemcsak hogy szabadon járnak, hogy még valósággal ők viselik a vádló tógáját, hogy üldöztetnek egyes szerencsétlen páriákat akik nekik tulaj donképen csak eszközeik voltak, hanem magas állásokban, funkciókban is vannak ilyenek. Mikor látjuk, hogy azokat az embereket — nekem magamnak is van egynéhány ilyen esetem, mert én is képviselek egyik-másik ilyen szerencsétlen embert — akik csak eszközök voltak, akik parancsszóra jártak el, akik parancsszóra hajtották végre a zsarolásokat az autószerzéseknél, a benzinszerzéseknél, az autógummiszerzéseknél, üldözik, mikor azt látjuk, hogy kik a parancsot kiadták, szabadon járnak, viszont a kisebbek le vannak fogva, amikor ilyen óriási nagy lapszusai, tévedései lehetnek a diszkréció gyakorlásának, akkor, engedelmet kérek, nem bizom, nem bizhatom meg a diszkréció gyakorlásában a tekintetben sem, hogy most majd minő ügyeket fognak egyszerűen kisjelentősógü ügyeknek tekinteni. Nem bizhatom meg azért sem, mert végeredményben az, hogy valamely bűncselekmény üldöztessék-e, hogy milyen jelentőségűnek tekintessék, a kormánytól függ, amely az ügyészséget utasítja. Ma is igy van. Aki az ' ügyészségeket utasíthatná, a kormány — ugy látszik — egyes cselekményeket nem enged üldöztetni. Ezentúl is a kormány szabná meg az ügyészségeknek, hogy ez vagy az kis jelentőségű dolog, nem igen sérti a közrendet, ezeket bocsássák ki és akkor végeredményében nem járnának el olyan emberek ellen sem, akik á közrendet igen súlyosan megsértették. Az utcai zavargásokra, a kávéházi zavargásokra s egyes kurzusatrocitásokra gondolok, amelyekkel szemben ugy sem igen következett be eddig a megtorlás, amely cselekményeket a