Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.
Ülésnapok - 1920-204
A Nemzetgyűlés 204. ülése 1921. évi június hó 8-án, szerdán. 573 nunk nekünk, a mi támogatásunkkal, oda kell nyújtanunk kezünket az ottani magyar reformátusság és a magyar református lelkészi kar hóna alá, hogy a mi segítségünkkel a felkínált judáspénzt önérzetesen vissza tudják utasítani s ily módon fentarthassuk a testvéri kapcsolatot, a közösséget, amelyre nekünk a magyarság szempontjából égető szükségünk van. (Igaz! Ugy van!) T. Nemzetgyűlés ! Pár rövid szó után be is fejezem felszólalásomat és még csak egy eseményre vagyok bátor felhívni a t. Nemzetgyűlés figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Misura ur — amint méltóztattak hallani — a maga leiratában jónak látta bujtogatni a felvidéki református lelkészi kart az ő vezetősége ellen, ezt mondván (olvassa): »Yonja felelősségre a közlelkészi kar azokat, akik megakadályozták a szlovenszkói református egyház átmeneti szervezetét s ennek tulajdonítsák a református papok, hogy még mindeddig nem kaptak segélyeket.« E vakmerő bujtogatásra alaposan megfelelt legutóbb a »Kálvinista Szemle« 1921 május 29-iki számában dr. Révész Kálmán tiszáninneni református püspök, aki néhány hónappal ezelőtt még kassai református lelkész volt és onnan költözött át Miskolcra s aki, mint ilyen, személyes tapasztalásból jól ismeri az eseményeket, mert ő vezette a tárgyalásokat, és tudja, miképen kellett küzdenie Szlovenszkó teljhatalmú minis ter ével szemben azért, hogy a magyar református lelkészeknek segélyeket juttasson. Révész Kálmán püspök ur nevezett cikkében leghatározottabban szemébe vágja Szlovenszkó ministerének, hogy nem mond igazat, hazudik, amikor arra bujtogatja a református papságot, hogy vezetősége ellen támadjon és lázadjon fel. Révész Kálmán a következőkkel végzi a Kálvinista Szemlében megjelent emiitett cikkét (olvassa): »Az itt közölt okmány olt bizonyítékok alapján világos, hogy Simkovic kormánytanácsos ur erős hadilábon áll az igazsággal, amennyiben a szlovenszkói református egyháznak megvolt az a képviselője, akivel a pozsonyi kormány tárgyalhatott és tárgyalt is. Ezzel a hatósággal, t. i. velem, ki akkor Kassán Szlovenszkóban laktam, a pozsonyi kormány állandóan közölte a döntéseit. A cseh megszállás alatt lévő tiszáninneni református lelkészek kongnia- és korpótlék igényeit tételes kimutatásban 1920 március 27-én 53/1920. hivatalos szám alatt hivatalosan felterjesztettem a pozsonyi ministerium protestáns ügyosztályához. Ugy áll tehát a dolog, hogy a szlovenszkói református közlelkészi karnak a kongrua- és korpótlék visszatartásáért nem saját akkori egyházi felsőségét kell felelősségre vonni, hanem Simkovic kormánytanácsos urat, kinek rendszere és eljárása veszedelmesen hasonlít a krétaiakéhoz, akik Pál apostol szerint mindig hazugok. Szlovenszkói szegény testvéreinknek pedig csak ezt izenem : »Fide, sed vide, cui!« T. Nemzetgyűlés! Ez lett az eredménye a csehek és a magyar reformátusok hosszú tárgyalásainak. Amint látjuk, tulajdonképen semmi. Néhány hónappal ezelőtt a magyar nemzet és a csehek megbízottai állottak egymással szemben Bruckban tárgyalás végett. Mi, a magyar nemzet gyermekei, akik minden ilyen kis eseményt megragadunk, ehhez az eseményhez nagy reményeket fűztünk. Aki azonban ismeri a csehek természetrajzát ; aki megismerte Benes ravasz politikáját ; aki ért abból, hogy mit jelentettek a csehek lapjaik utján itt és ott a magyar közvéleménynek ; akik hallották és olvasták azt is, hogy még a franciák maguk is megsokalták már azt a közeledést, amelyet a magyarság és a csehek mint a legádázabb és leggyülöltebb ellenségek egymással szemben tettek; aki megértette azt az üzenetet, amelyet Guernier, a trianoni békeszerződés előadója üzent a tegnapi nap folyamán a nemzeti kisebbségek jogairól, mikor azt mondja, hogy »aki a nemzetiségi elveket teljes tiszteletben akarná tartani, az csak növelné a zűrzavar okait«,vagyisazt hangoztatta, hogy anemzeti kisebbségek joga csak fikció, és azt tiszteletben tartani a hatalmasoknak nem kötelessége; aki érti Briandnak azokat a szavait, hogy »a francia kormány a kisebbségi szerződéseknél nem fog törekedni arra, hogy román, cseh, jugoszláv barátainak szuverenitását megsértse, soha nem fogja érinteni ezen államok fenhatósági jogát« ; aki megértette Briandnak a békeszerződés ratifikációja alkalmából tegnap tett kijelentését, hogy »Magyarország csak akkor számithat Franciaország barátságára, ha lemond ezeréves integritásáról, ha nem akarja visszaállítani a régi Magyarországot«, (Felkiáltások : Soha !•) mondom, aki mindezeket tudja, megértette, az talán megértette azt is, hogy mi a csehektől hiába várjuk a nemzeti kisebbségek jogainak respektálását, hiába várunk őszinte jóindulatot. A református papsággal való levelezgetés, a cseh-magyar tárgyalás, mind csak taktikázás, mézes madzag húzogatása, »balga reménységek« ébresztése, hogy nyugodtan élvezhessék rablott kincseiket. En csodálkozom külpolitikánk ilyen orientációja felett, csodálkozom afelett, hogy a magyar nemzet ennyi megaláztatás után járszalagon engedi magát ilyen sokáig vezetni és felülünk — hogy ugy fejezzem ki magamat — ennek a sok hamis altatásnak. Én azt mondom, hogy már régen ki kellett volna alakulni külpolitikai orientációnknak, és ennek a külpolitikai orientációnak szerintem nem szabad másnak lennie, mint : ökölbeszorított kézzel, fogvicsorgatva várni addig, amig eljön a magyar nemzet feltámadásának, r a magyar nemzet leszámolásának az ideje. Én más orientációt a magyar nemzet szempontjából nem ismerek, nem tudok más orientációt elképzelni arra nézve, hogy a
