Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-198

274 À Nemzetgyűlés 198. ülése 1921. évi május hó 31-én, kedden. marad végső érvként a magyar külügyministerség

; En nem akartam magyar külügyminister lenni, először is azért, mert akkor ez teljesen világosan a törvénybe ütközött. A törvény akkor csak közös külügyministert ismert, külön magyar külügyminister nem volt. De nekem az a meggyőződésem is volt, hogy nekünk csak akkor van sanszunk tűrhető békét kapni, ha mi Európának azt a lehetőséget tudjuk nyújtani, hogy a Duna völgyében bizonyos rendet, organizációt tudunk teremteni, amely nem áll teljesen német befolyás alatt. Ha ezt nem tudjuk nyújtani, s ha az entente-ot nem tudjuk ennek a gondolatnak megnyerni, ha külön Magyarország van egészen elkülönitve a többitől abban az időpontban, akkor nézetem szerint egészen világos volt, hogy a román és cseh szövetségesek álláspontjára fog az entente helyezkedni az ellenséges és gyűlölt magyarral szemben. Nem is képzeltem lehetőnek, hogy a béketárgyalások percében egyszerre annyi külügyminister nőjjön ki, mint a gomba s azok tárgyaljanak azután Európával, mikor még az egymás közti viszony, a külügyministerek hatásköre, az ugyanegy uralkodó alatt lévő országok egymáshoz való közjogi viszonya sincsen megállapítva. Mindazt nem lehetett 2é óra alatt felfújni. Egész politikai akciómnak kiindulópontja az volt, hogy mikor Svájcban jártam, mindazokból az információkból, amelyekből meritettem, azt a meggyőződést szereztem, hogy igenis van kilátás arra, hogy Ausztria és Magyarország egy uj államformában mint laza föderalizmus az entente által el fog ismertetni, és hogy az entente ránk nézve kedvező békefeltételeket fog megszabni. (Felkiáltások j obb felöl : Mi az?) Es ebben a reményemben nem is csalatkoztam, ez bevált egyrészt a Diaz-féle tárgyalásnál, de a diplomáciai tárgyalásoknál is, amint azt mindjárt látni méltóztatnak : Akkor Károlyi kineveztetett tanácsom ellenére. Én voltam akkor is olyan hazaáruló, — mivel azt hiszem, a t. képviselő ur azt mondta, hogy abban az időben az volt a hazaáruló, aki Károlyival szembehelyezkedett, — mondom, voltam olyan hazaáruló, hogy abban az időben a leghatározottabban szembehelyezkedtem Károlyival, s az ő egész politikáját éretlen, lehetetlen, közveszedelmes kísérletnek tartottam. Akkor én, ha tőlem függött volna, Károlyit és talán pár urat, akik itt is ülnek, bezárattam volna. (Derültség.) Sajnos, nem múlt rajtam, (Felkiáltások : Kik azok ?) mert meg sem kínáltak a magyar ministerelnöksóggel, amit nagy kinnal fogadtam volna el, mert azzal kellett volna kezdenem működésemet, hogy hozzám igen közelálló embert lezáratok ; hazafias kötelességem olyan világosan parancsolt a lelkiismeretemnek, hogy erre is vállalkoztam volna, ha megkínáltak volna. Miután azonban ezt nem tették, hanem Bécsbe küldtek, odamentem, mert, mondom. azt hittem, hogy kedvező békét fogok kapni. Aznap, mikor Károlyi kineveztetett, jött a félhivatalos sürgöny Svájcból a követségünktől, hogy az entente kéri egy megbízott rögtöni kiküldetését, mert velünk tárgyalni akar arról, hogy körülbelül tájékozódjék előzőleg, mielőtt hivatalosan felvenné a tárgyalást, hogy milyen feltételek mellett lehet Ausztriát és Magyarországot fentartani, milyen területi és milyen közgazdasági áldozatokat hozhatunk. Ez volt az a kilátás, amelynek folytán akkor le is telefonáltam Károlyinak, hogy tartsa vissza a forradalmat s akkor már le is mondtam volt, mert nem akartam vele 24 órán át sem a felelősséget megosztani. De mikor már lemondtam és jött ez a hir, Őfelsége kérésére újra vállalkoztam arra, hogy ezt a kísérletet még megteszem. Nem volt azonban idő arra, hogy Mensdorff gróf, akit megbiztam volna ezzel a tárgyalással, Svájcba érkezzék, csak Windisch-Graetz herceg jöhetett le, aki kezdte a tárgyalást és szintén elég kedvező benyomásokat sürgönyözött nekem Bécsbe, amikor a pesti forradalom elsöpörte és eltemette ezt a lehetőséget (ügy van ! a középen.) Taszler Béla: Csirkefogók csinálták! Gr. Andrássy Gyula : Az én lelkiismeretem abszolúte tiszta, s mikor a képviselő ur azt mondja a fogalmaknak igazán csodálatos konfúziójával, hogy maradhattam volna itten, kitehettem volna az életemet a veszélynek épugy, mint Wekerle, vagy nem tudom én ki még; merem állítani, hogy alig volt Magyarországon ember, aki annyira kitette az életét a veszélynek, mint én épen ezzel a vállalkozással, aki nemcsak az életemet, hanem egész politikai reputációmat, jövőmet, mind egy kártyára tettem fel, mert tudtam, hogy ez kötelességem az én akkori meggyőződésem szerint, amit a későbbi események csak megerősítettek bennem. Hiszen emlékezik talán rá a képviselő ur, hogy akkor milyen hajsza indult meg ellenem, hogyan irtak a lapok, hogy kancellár vagyok, — ugyanazok a szavak, amelyeket most is élvezettel ismételget a képviselő ur — hogy nincs monarchia, nevetségessé válok, egyéni ambíció vezet. Ezt már annyiszor hallottam, hogy meg is untam, hatása sincsen rám. Mert nincs ember, akit annyira kevéssé vezetne az egyéni ambíció, mint engem. Ha engem az egyéni ambíció vezetett volna, akkor már igen sokszor lehettem volna — kérkedés nélkül mondom — Magyarországnak ministerelnöke. Voltak idők, amikor szakadatlanul, két évig egyhuzamban bármikor ministerelnök lehettem volna. (Zaj. Elnök csenget.) Csak azt kellett volna tennem, hogy jelentkezzem azzal, hogy feladom a katonai követeléseket. Abban a percben teljesült volna életem legnagyobb vágya, (Derültség.) meglett .volna a ministerelnöki szék. Ezek unalmas ráfogások, amelyekkel igazán alig érdemes foglalkoznom. De hogy engem esetleg a félelem vezetett volna ioly vállalkozásra, amely