Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-198

272 A Nemzetgyűlés 198. Hirse 1921. évi május hó 31-én, kedden. forradalmárok ellen. (Egy hang jobbfelöl : Hát miért nem lépte/,- fel?) Ez volt akkor a meggyőződésem. Azt mondani tehát, hogy én a forradalmat nem láttam, tagadása akkori egész eljárásom okainak, mert akkor valóban nem tudom, mit kerestem volna Bécsben. Azután azt is mondja a t. képviselő ur, nem ugyan direkte, hanem felolvas egy levelet és abból azt a következtetést látszik levonni, mintha én mentettem volna meg Károlyit attól, hogy letartóztassák. Hivatkozik itt egy levélre. Hogy az illető milyen jól lehet informálva, bizonyítja az, hogy ebben beszélt az én »sógoromról« Károlyiról. Ez már csak bizonyítja, hogy mennyire jól lehetett informálva. Ilyen koronatanúval nem rukkolnék ki. Konstatálom azonban azt a tényt, hogy én soha senkinél, aki hivatalos állásban volt, akinek módjában lett volna elfogni Károlyit, abban az irányban, hogy ezt ne tegye, közbe nem jártam. Konstatálom továbbá még azt is, hogy nem is tudtam a mai napig határozottan, hogy az ő elfogatása el lett volna határozva. Meskó Zoltán : Vázsonyi el akarta fogatni ! Gr. Andrássy Gyula: Nem tudom. Meskó Zoltán : Dehogy nem. Gr. Andrássy Gyula : En csak Vázsonyi Vilmos t. barátomat akkor mindenesetre előre figyelmeztettem, mert politikáját nem helyeseltem ós azt tartottam még abban az időben, 1917. nyarán, hogy Károlyit inkább vezetni kell, Károlyit be kell kapcsolni a mi koalíciónkba, irányítani kell őt, ki kell használni, nem pedig összetörni, mert attól féltem, hogy az a kísérlet, hogy őt összetörjük, mártírt fog csinálni belőle (Ugy van !) és tekintettel az akkori nehéz, veszedelmes helyzetre, ez fog forradalomhoz vezetni. Hogy kinek volt igaza, kinek nem, azt nem tudom ; lehet, sőt ugy hiszem, hogy talán ha teljes eréllyel folytatták volna Vázsonyi politikáját, lehető lett volna a célt elérni, ez mindenesetre teljesen és abszolúte hazafias és helyes cél volt. En ezt a politikát nem helyeseltem, de abban az irányban, hogy ne zárassák el, közben nem jártam, mert a mai napig sem tudom, vájjon el volt-e határozva az ő letartóztatása. Sőt maga Károlyi se kért soha erre. En akkor még jő viszonyban voltam vele, mivel akkor arról, hogy ő hazafiatlan politikát csinál, nem volt tudomásom, ezt nem hittem, és akkor lelkem bensejében és mélyében ezt nem is tudtam volna elfogadni. Mert ha valaki valakivel nap-nap mellett érintkezik, látja, hallja, hogy barátaival is hazafiasán beszél, akkor nem tételezheti fel róla azt, hogy azalatt nemzetellenes^ hazafiatlan politika folytatására lenne képes. En tehát abban a meggyőződésben lévén, hogy ő óriási hibákat követett ugyan el, amit világosan láttam és neki mindig megmondtam, de abban a meggyőződésben is, hogy hazaárulás bűne nem terheli, érintkeztem vele. S ő akkor mindig azt kérte, hogy valahogyan ne próbáljam megakadályozni, ha tudnám is, hogy őt lezárják, mert ez van az ő érdekében. Hiszen nem fognak semmit sem bizonyítani ellene. Nagy mártirt, nagy hőst csinálnak belőle és számára a legnagyobb politikai tőke volna, ha bezárnák és utána rövidesen kénytelenek volnának kiengedni. Ez volt a tény. És amikor Őfelségénél többször eljártam ez^ügyben, mindig azt kértem tőle, hogy lehetőleg sürgősen és szigorúan vizsgáltassa meg azokat a vádakat, amelyeket akkor Károlyi ellen emeltek és emelt elsősorban az ő rokona, Károlyi Imre. Mindig azt mondtam, hogy követelem, hogy sürgősen és erélyesen vizsgáltassák meg ez az ügy, mert ha bűnös, magam is kívánom, hogy bezárassák, de ha nem bűnös, ugy előnyös lenne, hogy tisztázódjék a dolog, mert roppant veszedelmes, ha egy pártvezérre esik az a gyanú, hogy hazaáruló és nincs módja neki magát tisztázni, mert azáltal az egész párt belesodródik a tényleges hazaáruló irányzatba, amelynek aztán végzetes következményei alig számithatók ki. Azután avval is támad a t. képviselő ur, amit már nagyon megszoktam, de amire most — alkalmam lévén rá — mégis kitérek, hogy én a Tisza elleni harcot itt személyeskedésből folytattam. Egy közbeszólás is hangzott el, hogy ez családi harc volt. Ezt hallom folyton. Egy betű sem igaz. Családi harc közöttünk annál kevésbé volt, mert amikor a politikai ellentét köztünk megindult, a legjobb családi viszony volt közöttünk ; megfordítva, a politikai harc következtében természetesen a magánérintkezés, a családi érintkezés is szenvedett, de nem áll az, hogy családi okok, vagy személyi okok befolyásolták volna a politikai ellentétet. A politikai ellentétekről nem akarok most itt hoszszadalmasabban szólani, azokról órákig beszélhetnék. Miután azonban »A diplomácia és a világháború« című munkámban van egy passzus, amely a legrövidebben és legprecízebben magyarázza meg, hogy mi volt közöttünk az ellentét, legyen szabad ezt a rövid fejtegetést felolvasnom : (Halljuk ! Halljuk ! Olvassa.) » Nagy veszélyt láttam abban is, hogy Tisza Kálmán óta még mindig ugyanaz a párt uralkodott és hogy a nemzet egy nagy része ellenséget kezdett a királyban látni. Ha az eddigi pártmonopólium fenmarad, forradalmi hangulattal számoltam. Feltétlenül gyökeres rendszerváltozást, népszerűbb politikát tartottam elkerülhetetlen szükségnek és aggódva gondoltam arra, hogy mi történnék, ha az a külpolitikai válság, amely már régóta a levegőben volt, akkor törne ki, amikor a nemzet széles rétegei elégedetlenek és az uralkodótól megvonják bizalmukat és szeretetüket. Láttam és tudtam, hogy ha nem sikerül a kormányzati rendszert közelebb hozni a közhangulathoz, a nemzet érzelmeihez, — a korrupciót és az erőszakot fogják a rezsim