Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.
Ülésnapok - 1920-176
A Nemzetgyűlés 176. idèse 1921. évi április hó 20-án, szerdán. 227 kapnak, és végül megkárosittatnak, amikor 35—40 évi munka után nyugdíjba mennek, ám a kántori illetmények nyugdíjilletménybe nem számittatnak be. A közelmúltban, amikor arról volt szó, hogy a köztisztviselőknek elengedik a 33 százalékos szolgálati díjat, felszólalásom dacára a t. Nemzetgyűlés arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tanítóknak 50 százalékos szolgálati díját nem engedik el avval az utalással, mert a pénzügyminister kijelentette, hogy a tanítóknál ezt nem szolgálati díj címén vonják le, hanem nyugdijilleték címén. Itt azonban teljesen azonos dologgal állunk szemben. A köztisztviselőknél levont 33 százalékos díj is szolgálati díj, viszont a tanítóknál is teljesen azonos feltételek mellett vonják le az 50 százalékot. A köztisztviselőknél, ha egyik fizetési fokozatból a másikba lépnek elő, 33 százalékot vonnak le a különbözet után, a tanítóknál pedig ugyanilyen esetben 50 százalékot. Tehát teljesen azonos esetből kifolyólag egészen más elbírálás alá esnek, holott van két törvényünk, — az 1907. évi és 1912. évi népnevelési törvény — amely határozottan kimondja, hogy az állami tanítók állami tisztviselők, a nem állami tanítók pedig köztisztviselők, de a végrehajtásban egészen más kategóriába sorozzák őket, ós mindig külön rosszabb és komiszszabb intézkedéseket hoznak a tanítóság részére, mint másokra. A köztisztviselők ma a legnagyobb nyomorúságban élnek. Hogy éljen meg abból a nyomorult fizetésből ? Abból megélni egyáltalában nem tud. Méltóztassék tehát elképzelni, hogy az a tanító, aki sokkal kevesebb fizetést kap, mint másik tisztviselőtársa, hogyan élhessen meg? A városhelyeken, Budapesten és a nagyobb városokban a köztisztviselők részére beszerzési csoportokat létesítenek. A falusi, tanyai tanító részére is van papiroson beszerzési csoport, de hogy menjen az oda, hogyan tegyen meg 30—40 kilométer kocsiutat, amellyel holtra fárasztja magát és maga a kocsi költség belekerül 2—3000 koronájába. Inkább lemond tehát, hogy az ilyen illetményhez hozzájusson. De azért a kormányzat mégis mereven elzárkózik az elől is, hogy a tanítóknak ezen fel nem vett kedvezményért járó visszatérítést megadja. Nem akarom ezeket a tanítói nyomorúságukat felsorolni, hiszen nagyon jól méltóztatnak ismerni ezeket a dolgokat. Már negyedszer szólalok fel e kérdésben ós kérem végre a kormányt, hogy ne odázza el azt, hanem teljesítse kötelességét. Mert hogyha nemzetet akarunk nevelni, nemzetet akarunk talpraállitani, akkor legelsősorban a nemzet nevelőire kell figyelmünket fordítani. A tanítókról gúnyosan emlékeznek meg még ma is. Egyes szennylapokban példákat láthatunk arra, hogy a tanítókat mint vicc-figurákat állítják oda. Ezeknek csak azt mondhatom, hogy senki sem ülhetne itt a Nemzetgyűlésen, s azok az újságírók sem írhatnának újságot, ha annak idején nem lett volna tanítójuk, akik őket a betűvetésre, becsületre és tisztességre megtanították. Nem kell a régi módi szerint gondolkozni ; lássuk be végre, hogy alapot kell raknunk és ezen fundamentum legfontosabb munkásai épen azon tanítók, akik a legnagyobb nyomoruságban élnek. Ne hajtsuk őket tehát a végső elkeseredésbe, mert a tanítóság kezében óriási erő és hatalom van. Még csonka Magyarországon is óriási nagy a számuk. A területi integritásában ép Magyarországnak körülbelül 54.000 tanítója volt. Hiszen minden városban, minden faluban, minden tanyán ott van a tanitó, aki az államhatalomnak, a nemzeti kultúrának exponense. Ha ez az óriási tábor együtt gondolkozik és nemzeti irányban exponálja magát, akkor ennek az országnak az ügye biztosítva van. Ha irredenta mozgalmat képzelünk el a mai nyomorúságos helyzetünkben; ha akármilyen nemzetmentő munkára adjuk a fejünket, a legelsősorban azokra kell gondolnunk, akik ott künn a népélet legjobb ismerői, akik megszólaltatják a nép hangulatát, akik a rossz hajtásokat lenyesegetik és a nemzet fiait becsületes irányba terelik. Utoljára kérem a t. Nemzetgyűlést s szinte restelem már, hogy a tanítóságnak ezen sérelme miatt, mely megterhelést az államháztartásra egyáltalán nem jelent, még fel kell szólalnom. De megteszem, mert igazságérzetem felháborodik azon, hogy ez az ügy még mindig húzódik, s több mint félesztendő óta még mindig nem indította a Nemzetgyűlést, illetőleg a kormányt arra, hogy a tanítóságnak ezen jogos követeié* sét teljesítse. Hogy a tanítóságnak jogos ez a követelése, azt csak egy nagyon rövid példával akarom illusztrálni. Nevezetesen a községi jegyzők, akik tízszer, sőt huzszor több természetbeni járandóságot élveznek, mint a tanítók, megkapták a felemelt drágasági pótlékot és megkapják azt ma is minden nehézség nélkül, mig ezzel szemben a tanítóságnak nem akarják azt megadni. Könyves Lajos: Ez igazságtalansági Budaváry László : Én tehát ezért a következő interpellációt intézem most már utoljára a vallás- és közoktatásügyi, illetőleg a pénzügyminister úrhoz, akinek egyébként múltkori felszólalásából kifolyólag igéretét birom arra, hogy ezt a kérdést rövidesen meg fogja oldani (olvassa) : »1. Van-e tudomása a minister urnák arról, hogy a köztisztviselők drágasági segélyének felemeléséből a nem állami tanítók azon indokolással, hogy természetbeni járandóságokat is élveznek, kizárattak? 2. Hajlandó-e a minister ur azonnal intézkedni arról, hogy a nem állami tanítók a felemelt drágasági segélyt 1920. augusztus l-ig visszamenőleg most már haladéktalanul megkapják? (Helyeslés.) 29*
