Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-169

HÓ A Nemzetgyűlés 169. ülése 1921. évi mm cms hú 19-én, szombaton. oiókra áttérnénk, napirendi javaslatot kivánok tenni. (Halljuk! Halljuk!) Javaslom, hogy a Nemzetgyűlés következő ülését 1921. évi március hó 21-én délelőtt 10 órakor tartsa, s ennek napirendje lenne : 1. A mai ülés jegyzőkönyvének hitelesítése. 2. A most megszavazott törvényjavaslat harmadszori olvasása. Méltóztatnak ezt a napirendi javaslatot elfogadni ? (Igen!) Ezt határozatképen kimondom. Róbert Emil : A napirendhez kérek szót. (Felkiáltások : Nem lehet !) Elnök : Nem méltóztatott idejében jelentkezni. A határozatot már kimondtam. (Felkiáltások : Elfogadtuk már ! Nem lehet ! Áttérünk az interpellációkra. (Felkiá.tások: Szünetet kérünk !) Méltóztatnak szünetet kjvánni ? (Igen !) Az ülést öt percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom! Következnek az interpellációk. Ki az első interpelláló ? Vasadi Balogh György jegyző : Bozsik Pál ! Bozsik Pál : T. Nemzetgyűlés ! Az idő előrehaladottságára való tekintettel, kérem, méltóztassék megengedni, hogy interpellációmat a legközelebbi alkalommal mondhassam el. (Élénk helyeslés.) Elnök: A Ház a halasztáshoz hozzájárul. Ki következik? Vasadi Balogh György jegyző : Birtha József ! Birtha József : T. Nemzetgyűlés ! Karafiáth Jenő igen tisztelt képviselőtársam egész sorozatosképen mutatta be a Felvidéken élő, cseh rabságban szenvedő magyar véreink üldözését, hántását, azokat a különféle atrocitásokat, amelyeket a megszálló csapatoktól kell magyar testvéreinknek elszenvedniök. A bűntények egész sorát követték el magyar véreinkkel szemben, ugy hogy önkénytelenül is felmerült lelkünkben a kérdés, vájjon a magát kulturnemzetnek nevező cseh nép követi el ezeket, vagy pedig egy barbár nép. Békés polgárok százezreinek kiutasítása, kenyerüktől való megfosztása, márólholnapra békés tűzhelyüktől való eltávolítása, elüldözése, (Felkiáltások ! Gyalázat !) továbbá nemzeti önérzetünk megcsúfolása, lábbal tiprása, jelvényeinknek, szentségeinknek, a szent koronának, nemzeti jelvényeinknek megcsúfolása és megtépése és több minden egyéb atrocitás és bántás felháborítja a magyar ember lelkét és szivét. (Igaz! ügy van.) És ezek mind napirenden vannak, állandóan előfordulnak. Nem csoda, ha ezek hallatára és láttára feljajdul a jó magyar ember lelke és önkénytelenül is a nyilvánosságra apellál. Mert látjuk azt, hogy nincs jog, nincs törvény már a mi számunkra az egész világon. A gyűlölettől elvakult lelkek nem adnak semmit sem a mi feljajdulásunkra, a mi szavunkra. Minden jogunktól meg vagyunk fosztva és a törvény sem védelmez bennünket. Kincs szándékomban, t. Nemzetgyűlés, per longum et latum tárgyalni a sérelmeket és azok hosszú sorozatát itt előadni. Én csupán egy képet ragadok ki az egészből, azt a képet, amely a felvidéki protestáns egyházak üldözésére és azok nyomorúságos, megpróbált életére vonatkozik. (Halljuk ! Halljuk !) Teszem ezt két okból. Először is azért, abból az okból, hogy Karafiáth Jenő igen t. képviselőtársam, amikor legutóbb itt, ebben a Házban a felvidéki katholikus egyház sérelmeivel foglalkozott, bejelentette, hogy legközelebb interpellációban fog foglalkozni a protestáns egyházak sérelmével és bántásával is. Nem akar az én felszólalásom, interpellációm elébe vágni az én igen t. képviselőtársam felszólalásának, sőt ellenkezőleg, megállapodásszerű dolog történt közöttünk, még pedig oiyaténkép, hogy én, a Felvidék elüldözött református lelkésze, a csehek által elüldözött református lelkész teszem szóvá ezeket a bántalmakat és sérelmeket, én hozom ezeket az adatokat és sérelmeket a t. Ház elé. (Halljuk ! Halljuk !) A másik indok, amely engem felszólalásra kényszerit, a múlt héten itt e Házban lefolyt sajnálatos incidens, az a szerencsétlen kiszólás, amelyet Kováts J. István t. képviselő ur mondott a debreceni sajnálatos eseményekkel kapcsolatosan, ö ugyanis azt mondotta, hogy egyik dunántúli lelkésztársától hallotta, hogy a felvidéki protestáns papoknak jobb dolguk van a cseh megszállás alatt és jobb indulatot tanúsítanak velük szemben a cseh megszállók, mint nálunk a magyar kormány Debrecenben, a református papokkal szemben. Én már akkor szót kértem a Házban és ennek a kijelentésnek a tarthatatlanságát akartam bebizonyítani. Az igen tisztelt Nemzetgyűlés azonban akkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lát semmiféle összefüggést Kováts J. István képviselő ur kijelentése és az én személyem között s az elnök ur megvonta tőlem a szót. Nem hagyhattam azonban sokáig szó nélkül ezt a szerencsétlen kiszólást s kénytelen vagyok és kénytelen voltam erre reátérni ebből az alkalomból. Az én felszólalásomnak három tárgya van. (Halljuk ! Halljuk !) Nevezetesen, először egyházjogi sérelmeket, másodszor iskola ügyi sérelmeket, harmadszor pedig személyi sérelmeket fogok előhozni a felvidéki protestánsok üldözéséről. De mielőtt ezt tenném, méltóztassanak megengedni nekem azt, hogy bemutassam azt a statisztikát, amely szomorú képben mutatja meg nekünk azt, hogy mit veszített csonka Magyarország a felvidéki protestáns egyházak lekapcsolásával, az ottani protestáns iskolák elvesztésével. (Halljuk ! Halljuk !) A református egyház vészitett a dunántúli kerületben 81, a tiszánmneni kerületben 148, a tiszántúli kerületben 52, összesen tehát 281 anyaegyházat és csaknem ugyanannyi filiális, leányegyházat, összesen 228.000 tiszta magyar lelket. Az evangélikusok veszítettek a tiszai egyházkerületben 110 anyaegyházat, 60 elemi iskolát 191 tanitóval, hat polgári iskolát, egy tanitó-