Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.

Ülésnapok - 1920-152

162 A Nemzetgyűlés 152. ülése 1921. évi febr. hó 24-én, csütörtöhön. Mert hiszen az, aki ismeri Mr. Hohlert, tudja, hogy ő a gentlemanségnek, az angol korrektségnek és az angol gondolkodásnak olyan szimpatikus megtestesülése és képviselője, hogy neki nagyon kellemetlen lehetett egy olyan nyilatkozatot tennie, amely bizonyos fokig hasonlít ahhoz, amit az angol mond : kick the fellow when he is down — vagyis: akkor rug még valakire, amikor az már a földön hempereg. Hiszen mi olyan állapotban vagyunk ma, hogy a mi belügyeinkbe beleavatkozhatok bárki, anélkül, hogy ez ellen valamit tehetnénk. Es ez az eljárás igazán nem hasonlit a hires angol fair play-hez, amelyet mindig megszoktunk tőle, de egyáltalában nem fogja érinteni azt a szimpátiát, amelyet igen sokan táplálunk az angol nemzet iránt, — mert ez tényleg csak az angolok mai kormányának álláspontja. Hiszen azt, hogy az akaratukat a kijelentéseik ellenére sem tudják keresztülvinni, mutatják a görög politikában lefolyt események is. (Felkiáltások jobbfelől : Ott hiába tiltakoztak az angolok ! Ha mi akarnánk visszahozni, nálunk is hiába tiltakoznának !) Hát a kérdés lényegét nem is akarom érinteni, tényleg illetéktelen beavatkozás volt, nem helyeselheti senki, nem is hoztam volna fel, hiszen gróf Andrássy Gyula és gróf Apponyi Albert ujságnyilatkozatakban visszautasították, de gondoltam, hogy hasznos, ha a Házban is történik ily értelmű nyilatkozat. (Zaj.) Örömmel üdvözlöm az igen tisztelt külügyminister ur azon kijelentését, amikor mondja (olvassa) : »A politikában, de különösen a külső politikában is szem előtt kell tartani az állandóságot. A politikai orientációknak folytonos változtatása csak azokkal a következményekkel jár, hogy minden eredményt lehetetlenné tesz.« Én nagyon örülök annak, hogy a külügyminister ur ezt konstatálta, mert azt hiszem, hogy az ő emiitett elhatározásával megváltozott az a külpolitikai irány, amely, mint tudjuk, eddig a különböző külpolitikai orientációkat kereste. Es ekkor bátor volnék a külügyminister ur szives figyelmét arra is felhívni, — ami talán feleslegesnek látszik, de amire mégis jó lesz rámutatni, — hogy ez az ő programmja, amit ő az állandóságnak jelez, zárja ki azokat a mozzanatokat is, amelyek a külpolitikának nem egységes vezetése folytán előfordultak. Ezzel kapcsolatban rá kell térnem egy cikkre, amelyet igen tisztelt képviselőtársam, Gömbös Gyula február 6-án irt és amelyben többek között azt mondja (olvassa) : >> Mellékkor mányok nincsenek«. Ez polemikus cikk, amelyben ő főleg a külpolitikai kérdésekről beszél és ezt a mondatot kockáztatja. Az én igen tisztelt képviselőtársam, akit régi ismeretség és harctéri bajtársi viszony köt velem össze, akinek kiváló vezérkari tudását mindenkor elismerem: a politikába egy rossz osztrák vezérkari szokást csempészett be, azt a bizonyos Verschleiern der Tatsachen-1, mert én — ha jól emlékszem — rámutattam december 2-iki beszédemben, hogy igenis voltak ilyen kis mellékvágányok, mozzanatok a magyar külpolitikában, de vannak a magyar belpolitikában is. Csak rá akarok mutatni a sokáig húzódó nyugatmagyarországi kormánybiztossági ügyre. Csodálatos módon ő február 6-án irja ezt, amely körülbelül időpont volt, amikor a Times január 28., 29. és 30-iki számai már ideérkeztek, amelyekben igen érdekes leleplezése van a Magyarországon is ismert Trebitsch-Lincoln nevű nemzetközi szélhámosnak, akivel csodálatoskép igen nagyszabású külpolitikai terveket szőtt épen Gömbös és Eckhardt. (Zaj,) En nem akarok ebbe belemélyedni, mert nagyon hosszadalmas lenne, különben is mindenki elolvashatja, de lényegében az van benne, hogy ezek az urak politikai megbeszélést folytattak egy külhatalomnak talán szintén csak annyira jogosult képviselőivel, mint ahogy ők jogosultak voltak Magyarországot képviselni egy TrebitschLincol nevezetű nemzetközi szélhámos közvetítésével. S én nem azt csodálom, hogy Gömbös Gyula t. barátom felült ennek a szélhámosnak, mert hiszen ő a múlt politikájában nem lehet jártas, hanem a ministerelnökségi sajtóirodának vezetője mindenesetre hivatottabb személyiség és lehetetlen, hogy ő ne tudta volna, hogy ki ez a Trebitsch-Lincoln. Mert hiszen ez Magyarországon született zsidó egyén, aki csodálatoskép be lett választva annak idején Angliában a parlamentbe, ami valóban csodálatos dolog. Rövid ideig az angol parlament tagja volt, amikor nem tudom, melyik választáskor, azt hiszem, azon választáskor, amelynél a liberális párt olyan nagy többségbe jutott be, ő is becsúszott, amikor a munkáspárt kezdett nagyobb mértékben Angliában érvényesülni. O a háború alatt a poroszok kémje volt Angliában, majd Amerikába szökött, szóval egy általánosan ismert egyén. Ha megtörténhetik az, hogy nálunk ilyenekkel tárgyalnak, hogy ez az egész tárgyalás — természetesen ugyanezen Trebitsch-Lincoln által leleplezve — megjelent a külföldi újságokban épen akkor, amikor a franciaországi orientáció a legszebb napjait élte, ami nagyon ártott nekünk a külföldön, azt hiszem, ez igen csodálatos jelensége a közéletnek. Abban az időben, amikor igen hatalmas munkapárti többség volt és tudvalevő, hogy gróf Tisza István nem szerette elejteni a híveit, egy hasonló eset volt, amikor egy másik nemzetközi szélhámossal, Lipscherrel tárgyaltak, amikor is a sajtófőnöknek el kellett távoznia. Orbók Attila: More patrio. Őrgr. Pallavicini György: Szinte kézen fekszik, hogy pár szót a cenzúráról is szóljak, mert hiszen épen ezen ministerelnökségi sajtó-