Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.

Ülésnapok - 1920-151

126 A Nemzetgyűlés 151. ülése 1921. évi február hó 23-án, 'szerdán. dottam, bogy a kormány teljesen szabad folyást engedett a Biedermann-féle szerződéseknek a lapokban való pertraktálásának, mindaddig, amig a tisztviselők becsületét nem támadják. Itt van előttem körülbelül húsz lap, köztük az OMKE is... Sándor Pál : Tessék felolvasni, hol támadták a tisztviselőket! Egyetlenegy támadás sincs személyek ellen! (Felkiáltások balfelol: Olvastuk !) Hegyeshalmy Lajos kereskedelemügyi minister: Egyebek közt Az Estben. Sándor Pál : De az Omke-ban nem ! Hegyeshalmy Lajos kereskedelemügyi minister : Az Omke olyan messzire ment, hogy ott még nagybetűkkel is ki van emelve a vonatkozó rész. (Félkiáltások balfelol : Nem kell minden közbeszólást komolyan venni!) Elnök : Kérem, t. képviselő urak, olyan széles mederben kezd ez a vita folyni, hogy nem fogunk végezni tudni. Hegyeshalmy Lajos kereskedelemügyi minister: Én csak azt akarom kijelenteni, hogy a képviselő ur mindig nagyokat mond, bizonyítani azonban nem tud semmit. (Helyeslés a baloldalon és a középen.) Elnök .* Kivan az interpelláló képviselő ur még szólni? (Félkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Ha nem, akkor következik a határozathozatal. Felteszem a kérdést, tudomásul veszi-e a Nemzetgyűlés a kereskedelemügyi minister urnák Sándor Pál képviselő ur interpellációjára adott válaszát, igen vagy nem ? (Igen !) A Ház a választ tudomásul vette. Az ülést öt percre felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Kenéz Béla foglalja él.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Az interpellációkra kerül a sor. Ki az első interpelláló ? Birtha József jegyző: Schandl Károly! Schandl Károly: T. Nemzetgyűlés! A lezajlott hosszú beszédek után csak nagyon rövid időre veszem igénybe a t. Nemzetgyűlés figyelmét, mert bár senkinek sem szeretek tanácsot adni, de már rég elhatároztam, hogy magamnak azt a tanácsot adom, hogy alkalmazkodom az angol parlament szokásához, ahol az interpellációk nagyon rövidek, a ministeri válaszok még rövidebbek, — egy-két szó — és gyorsan bonyolódik le a dolog. A falusi lakásügyeket akarom itt szóvá tenni. (Halljuk! Halljuk! jobbfelöl.) Mert ne méltóztassanak azt gondolni, hogy a lakáskérdés csak Budapest székesfővárosnak okoz nehézségeket. Az egész országban igy van ez és a falusi lakosságra még nagyobb baj az, hogy a lakásrendeletek rendszerint Budapesthez és a városokhoz igazodnak. A mi alföldi viszonyainkat a rendeletek többnyire nem veszik figyelembe és ezért történik abuzus, hogy a tanyai lakosság, a tanyai gazdaközönség most valósággal kiszorul a nagyobb községekből és városokból a tanyára. Azelőtt az volt a szokás, hogy a tanyai gazdálkodó tavasszal, nyáron és ősszel künn volt a tanyán és dolgozott, télen pedig bement a városba kis házába lakni. Minthogy a háború alatt nagyon sok galíciai és más egyéb ember vándorolt be az országba, az történt, hogy a gazdaközönségnek városi és községi lakásait egyszeszerüen elrekvirálják az alatt a titulus alatt, hogy künn a tanyán van lakása. Mig a háború véget nem ért, ez valahogyan tűrhető volt, de a háború után visszajöttek a fiatal gazdák, a gazdák fiai, akik megházasodtak. Ezeket aztán a tanyákra küldték ki a gazdák, bent a városban pedig az öregek foglalták el a lakást. Most az öregek is kiszorultak a fiatal gazdákkal együtt a tanyára, bent a városokban pedig egészen más elemek foglalják el a lakásokat. Én nem rovom fel ezt talán szándékos mulasztás gyanánt, csak figyelmébe ajánlom ezeket a dolgokat az igazságügyminister urnák, hogy amenynyiben ez a lakásmegkötöttség még sokáig fenmaradna, szíveskedjék ezeket az ujabb rendeleteknél figyelembe venni. Ebből magyarázom én azt a két botrányosabb esetet is, ami — bocsássák meg, hogy egyszer hazabeszélek — Csongrádon meglehetősen izgalomban tartja a kedélyeket. Az egyik egy nagycsaládu hadiözveggyel történt, akit október első felében három napos határidő alatt kirekviráltak kétesztendős lakásából. Ez a szegény hadiözvegy varrásból keresi a kenyerét, kilenc gyermeke van, ezek közül hat odahaza van, egy-kettő segit az édesanyjának, három másfelé jár kenyeret keresni, egy közülök a községházán irnok volt. Október közepén a hadiözvegyet becitálják a községházára és értésére adják, hogy a lakáshivatal három nap alatt kiköltözteti a lakásából. A szegény asszony természetesen ilyen rövid idő alatt sehol sem birt orvoslást kapni, futkosott mindenfelé, a vége azután az lett, hogy egy délután megjelentek az udvarában a rendőrök, a lakást kinyitották, s a bútorokat kiszállították az utcára, az egész utcának nagy fölháborodására. Kijelöltek részére a kétszobás lakása helyett egy teljesen lakhatatlan kisebb szobát, amelynek ablakai is alig vannak, keresztüljárja a szélvihar, a hideg, s a lakás dohos, ugy hogy természetesen nemcsak dolgozni nem lehet ott, de lakni sem lehet benne. Ez a hadi özvegy aztán a kerület képviselőjéhez fordult panasszal. Az igazságügyminister úrhoz fordultunk, aki tényleg sürgősen intézkedett is és utasította a csongrádi lakáshivatalt, hogy az asszonynak azonnal elfogadható lakást adjanak. Közben azt ajánlottam az asszonynak, hogy forduljon a járásbírósághoz is. A járásbíróság szintén igazat adott neki és megállapította, hogy a kiutalt lakás lakhatatlan és 24 órán belül másik egészséges lakást kell adni a hadiözvegynek.