Nemzetgyűlési napló, 1920. VII. kötet • 1920. november 13. - 1921. február 05.

Ülésnapok - 1920-128

A Nemzetgyűlés 128. ülése 1920, évi nov, hó 13-án, szombaton. u tek polgárait megakadályozták azon törvényes joguk gyakorlásában, hogy a magyar törvényhozásba képviselőket küldhessenek, a csupán Csonka-Magyarország részéről megválasztott Nemzetgyűlést ezen esetben nem tartjuk jogosultnak arra, hogy Magyarország egész területéről és azon magyar állampolgárok sorsáról, akik a Nemzetgyűlésben magukat nem képviseltethették, érvényes határozatot hozzon. Ezért ünnepélyes óvást emelünk a trianoni békeszerződés becikkelyezésének tárgyalása ellen s a ratifikációra vonatkozó tiltakozásunk jeléül a beterjesztett törvényjavaslat érdemi tárgyalásában részt nem veszünk.« (A szélsőbaloldalon ülő képviselők a teremből kivonulnak.) Elnök: Szólásra következik? Héjj Imre jegyző: Forgács Miklós! Forgács Miklós : T. Nemzetgyűlés ! Én is, mint a magyarságnak és a magyarság kisebb osztályának képviselője, végtelen fájdalommal kell hogy felszólaljak. Fáj hallanom, hogy milyen aggodalmak töltik el tőlünk elszakitott édes testvéreinket. Csak az az egypár szavam van hozzájuk, — s hiszem és vallom, hogy ezek ezeken a falakon és az úgynevezett kényszeritő demarkációs vonalakon is túl fognak hangzani — hogy mi mindannyian megígérjük, hogy róluk soha, de soha, egy percig sem felejtkezünk meg és meg nem nyugszunk addig, amig őket hozzánk vissza nem csatoljuk. Az Isten minket ugy segéljen ! (A Nemzetgyűlés jobboldalon ülő tagjai felállva kiáltják: Isten ugy segéljen !) Elnök: Kivan még valaki szólni? (Nem!) Ha senki nem kivan szólni, a vitát berekesztem, A ministerelnök ur kivan szólni. Gr. Teleki Pál ministerelnök : T. Nemzetgyűlés ! Engedjék meg, hogy ebben a pillanatban, mikor hazánknak balsorsa és saját végzetem erre a helyre állit, őszinte legyek, talán azért is, mert azt hiszem, hogy minden körülmény, talán maga a nemzet becsülete is azt kívánja, hogy utoljára szóljak a Nemzetgyűléshez erről a helyről. Amikor összeomlottak a frontok, akkor a magyar nemzet azt a tulajdonságát követte, amely mindenkor jellemző volt reá nézve, hogy még a szerencsétlenségben is, még akkor is. amikor lelketlen vezetők félrevezették, még abban a pillanatban is a magyar nemzet becsületes volt és becsületesen tudott és akart hinni. Ebben a becsületességében és ebben a hitében tette le, dobta el a magyar nemzet magától a fegyvert, azt gondolva, hogy ugyanolyan bánásmódra fog találni, mint ahogy ő bánt volna el, ha az ő becsületes kezébe lett volna letéve a világ sorsa. Igazságot vártunk, de ahelyett kaptunk egy békét, egy békeszerződést, amelynek összes egyéb jellemvonásai közül csak egyet akarok ma kiemelni, hogy szemben minden békeszerződésekkel, ez a legkevésbé őszinte békeszerződés : az őszintesegnek s a hirdetett igazságnak megcsúfolásaiéi" Azután következett egy idő, amidőn dolgoztunk. Én ismerem ezt az egész munkát, mert a bolgár front összeomlása napjától, almán részt vettem, részben vezettem. Dolgoztunk, bizonyítottunk, igyekeztünk összehordani mindazokat a bizonyítékokat, amelyek Magyarország igaza mellett szólnak . . . ( A kupolaterem felől a Himnusz hangjai hallatszanak, A Nemzetgyűlés tagjai felállónak és éneklik a Himnusz befejező részét.) Tudtuk azt, amidőn a békedelegációval kimentünk Neuillybe, hogy megértésre találni nem fogunk. Soha az alatt az idő alatt, mig a békemunka előkészítésén dolgoztam, nem gondoltam azt, hogy valóságos megértésre fogunk találni. Mindig meg voltam győződve arról, hogy az a munka, amelyet végzünk, és amelyet akkor vezettem, a történelem számára készül, hogy mi a történelem Ítélőszéke elé raktuk le argumentumainkat és nem azon bírák elé, akik megtagadták ennek a foglalkozásnak minden attribútumát. Közben láttunk itt-ott. a nem közvetlen érdekelteknél, derengeni némi reménysugárt ; láttunk megértést, amely részben abból fakadt, hogy olyanok, akiknek alkalmuk volt mélyebben beletekinteni a párisi békedelegációnak munkáiba, látták azt, hogy ottan nem a felállított elvek alapján ítélnek, hanem Európának jövőjét aláásni igyekeznek. Mi akkor már ugy állottunk ott, mint védtelen, teljesen védtelen test, amely már nem várt semmit. Már igazságot sem vártunk, mert tudtuk azt, hogy a mi békeszerződésünk egy nagy műnek kisebb és kevesebb figyelemre méltatott része, amely kevesebb figyelemre méltatott résznek megváltoztatása azonban annak a nagy munkának megváltoztatását is maga után vonta volna, amely elsősorban Németország ellen irányalt, s amelyet ha meg kellett volna változtatni, ez olyan következményekkel járt volna, amelyek a mi békénket is megváltoztatták volna. Akkor már nem vártunk igazságot, de nemességet vártunk, olyant, aminőt mi gyakoroltunk azokkal az entente-honpolgárokkal szemben, akik a háború alatt Magyarországon szorultak. Ehelyett azonban olyan békeszerződést kaptunk, amelyben ugy bántak el velünk, mint azokkal a honpolgárainkkal, akik a háború alatt kint rekedtek. Megkaptuk a békeszerződések legkegyetlenebbikét. Nem fogok számadatok felsorolása által visszaélni a Ház türelmével és a pillanat nagyságával. Mindenki tudja, az egész világ tudja, hogy Magyarország az, amely ebben a háborúban a legtöbbet veszített. De, t. Nemzetgyűlés, az alatt az idő alatt, ami az aláírás és a béke ratifikációja közé esik, különböző dolgok történtek, amelyekre rámutatni szükséges. Azokból a felismerésekből és reménysugarakból, amelyeket künn megnyilvánulni láttunk, konkrétebb remények keletkeztek. Bizonyos ígéretek tétettek, amelyeket én sohasem igyekeztem rtékelni, amelyek után azonban a sóvárgó