Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.

Ülésnapok - 1920-118

A Nemzetgyűlés 118. ülése 1920. évi október hó 27-én, szerdán. 159 üzletekbe belekapcsolódnak, hogy láncolhassanak. Százával utasitanak el az összes kormányhatóságok mindenféle ajánlatokat. Ezeknek az embereknek az észjárása mindig az volt, hogy ha az üzletet nem csinálhatták meg, mert valamelyik minister nem fogadta el, akkor fenyegetőztek és pedig nem egyszer, avval, hogy : majd meginterpelláljuk a ministert, ami magyarán mondva annyit jelent, hogy ezt a fenyegetést zsarolásra akarták felhasználni ezek az emberek. Ereky t. képviselőtársamat — sajnálom, hogy nincs jelen — szerettem volna egy kis óvatosságra inteni ebben az irányban, mert még a legszélsőbb ellenzéki képviselőnek sem kívánatos olyan eszközökkel élni, hogy elutasított üzletemberek dolgaiban interpelláljon. Bocsánatot kérek, hogy részletesebben megyek bele a cukorkérdés előadásába, de a támadás összehordott hetet-havat, mindenféle dolgot, ugy, hogy kénytelen vagyok ezt szétboncolni és kimutatni a Nemzetgyűlés előtt, hogy mi a valóság. Mielőtt erre rátérnék, csak röviden kívánom jellemezni azt, hogy a mi cukorellátásunk dolga a tavalyi esztendőben kétségbeejtő volt. Európában export-cukorral tulajdonképen nem rendelkezett más, mint Csehország. Természetes, hogy Csehország leginkább olyan országoknak adta el a cukrát, melyeknek valutája magasan áll. Ez helyes pénzügyi politika is. Emellett bizonyos kereskedők kaptak kiviteli engedélyeket export-cukorra, de — információm szerint — egyenesen azzal a kikötéssel, hogy Magyarországra nem vihetnek ki cukrot. Később, amikor enyhült ez az álláspont, bizonyos menynyiségü cukor bejöhetett és tényleg be is jött. A tengerentúli cukorra vonatkozólag tényleg sok ajánlat érkezett be, melyeknek egy részéről abszolúte nem lehetett tárgyalni, főleg azért, mert hiszen ezek az ajánlatok kikötőkre szóltak, rotterdami és trieszti átvétellel. Mi sem Triesztben, sem Rotterdamban nem vehettünk át cukrot, pláne az akkori viszonyok között. A dolog ugy áll, hogy olyan területek voltak közben, amelyeken nem láttuk biztosítottnak a cukor áthozatalát. Mi nem vállalhattuk azt a rizikót, hogy amint Triesztbe vagy Rotterdamba érkezik a cukor, rögtön kifizetjük s esetleg nem érkezik meg ide. Kiadtam tehát a rendelkezést, hogy behozatalnál nem tárgyalhatunk máskép, mint ugy, hogy csak akkor lehet kifizetni a cukrot, ha magyar földre beérkezik. Ezen az akadályon sok ilyen üzlet tört meg. De miiyen ajánlatot voltak ezek ! Hiszen százával érkeztek. Egészen humoros volt például az 500 vagon perui cukor dolga. Ezzel a perui cukorral, amely sohasem érkezett meg s talán nem is volt soha, legalább tizenöt ember jött ajánlattal a pénzügyministeriumba, mert az emberek hírét hallották, hogy valahol perui cukor van. Jöttek az emberek ajánlatot tenni, de egyiknek a kezében sem volt meg az a bizonyos cukor, amely sohasem jött be. A pénzügyministérium mindenkor a legnagyobb körültekintéssel és lelkiismeretességgel járt el. (Helyeslés.) A cukorimportokkal szemben, amit Ereky t. képviselőtársam szememre vet, hogy t. i. a behozatali javaslatokat elutasítottam, igenis, a lehetőségig mindig elzárkóztam és el is fogok zárkózni, mert hiszen a valutánkat nem lehet máskép megjavítani, mint ugy, ha — más intézkedések mellett — az importot, amennyire csak lehet, korlátozzuk. Ezt is tettük. Ereky t. képviselőtársam főleg egy svájci ajánlatot hozott fel, hogy svájciak ajánlottak volna 60 koronás cukrot, és ezt a pénzügyministérium sodálatosképen nem fogadta el, s épen erre nézve mondták neki, hogy interpelláljon, és most utólag sajnálja, hogy nem interpellált, mert — amint kifejezte magát, — akkor megijedt volna . . . Itt egy közbeszólás történt, amire azt mondta, hogy : nem a pénzügyminister, hanem legfeljebb a ministeri tanácsos. A megijedésre vonatkozólag kijelentem, hogy annak, aki ma minister, vagy ministeriális referáns, meg kell, hogy edz ve legyenek az idegei annyira, hogy akármilyen interpelláló képviselő úrtól nem szabad megijednie, hanem követnie kell a meggyőződését, becsületes tudása szerint kell eljárni és a közérdeket kell szem előtt tartani, nem pedig a saját bőrét félteni Ereky úrtól vagy másoktól. (Helyeslés.) Az ajánlatok százaiból nem tudtam megtalálni, hogy mire gondolt ő tulajdonképen, ha csak egy ajánlatra nem, egy svájci ajánlatra, ahol 60 koronába került volna a cukor, de ezt is Buchs-ban akarták átadni, tehát nem volt biztosítva a cukor áthozatala Ausztrián keresztül. (Az elnöki széket Botttih József foglalja el.) Ez körülbelül júniusban volt, tehát a bojkott idején, úgyhogy kétszeresen is kellett vigyázni. De nemcsak ez volt a baja az ajánlatnak, hanem az is, hogy az ajánlattevő kikötötte még, hogy vegyünk át öt vagon csokoládét — ez még hagyján — s ezenkívül még 20 vagon tejport is, amelynek magának az értéke 28 ós fél millió korona lett volna. Ezt tárgyaltuk a közélelmezési minister úrral, aki kijelentette, hogy tejporra nincs szükség, s igy ezt nem hajlandó átvenni. Ez olyan »koporsóüzlet« volt ; az üzlet tárgyába beleakasztottak 28—30 millió korona értékű más árut, amire nekünk szükségünk nem volt. Azt hiszem, az lett volna a lelkiismeretlenség, ha ilyen ajánlatot elfogadtunk volna. De még tovább mentünk e tárgyalásban talán a köteles gondosságnál is, amennyiben az illető svájci gyárossal vagy kereskedővel szóba állott a pénzügyminister s azt mondta neki, hogy hagyja el ezeket a mellékes szállításokat és szállítsa a cukrot, hajlandók vagyunk többet