Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-92

A Nemzetgyűlés 92. ülése 1920. évi augusztus hó 26-án, csüförtöhon. 40 nem akarom a Nemzetgyűlés türelmét sokáig igénybe venni. Nem is gondolom, hogy valakit meggyőződésében már én megváltoztatni tudnék, csak azért szólalok fel röviden egypár percig, hogy azt a szavazatot, amelyet a törvényjavaslat ellen leadok, röviden megindokoljam. Reök Iván t. képviselőtársam megállapította kulturális elmaradottságunk okát. Rámutatott nagyon sok okra, többek között rámutatott arra,* hogy a tanítókban, tanfelügyelőkben — elfelejtette mondani, hogy a közigazgatásban is — van a hiba, amely miatt a társadalom beteg. A közigazgatásban is nagyon sok oka van annak, hogy ez a társadalom beteg és ez a kulturális elmaradottság, mint egy beteges szimptoma, a mi társadalmi életünkben előáll. De ha már elmondta, én mint lelkész, magam teszek tanúbizonyságot amellett, hogy bennünk is nagyon sok a hiba. Mea culpa, mea culpa, elmondhatjuk mi is, lelkészek, mert a néppel, amely ránk volt bizva, nem foglalkoztunk annyira intenziven, amennyire foglalkoznunk kellett volna vele. Prédikáltunk, azután elvégeztük a dolgunkat, még egy kis gazdálkodást csináltunk, ennyi volt az egész. Rámutatott arra egyik képviselőtársam, hogy szabadjára hagyjuk a gyermeket 12 éves korától egészen 20 éves koráig, amikor forr, amikor az a gyermek keresi a kitörő erőnél fogva azt a helyet, ahol foglalkozzék. Ekkor nem foglalkoztunk, sem a lelkével, sem a testével. Én nagyon szomorú tapasztalatot hozhatok fel erre nézve a magam életéből. Nevezetesen, mikor a fiacskám elvégezte 12 éves korában az iskolát, eljött hozzá a barátja, és azt mondta neki, illetve nekem az apának : Nagytiszteletü ur, tessék elbocsátani Józsikát a kocsmába. Mondom : Miért ? Azt mondja : Egy liter borra valóm van, azt megisszuk. A szivar akkor már a kezében volt, pedig akkor rázta le az iskolát. En nem a gyermeket kárhoztattam, hanem magamat, amiért nem gondoskodtam arról, hogy már akkor azt az ifjúsági egyesületet megalkottam volna, hogy mikor a gyermek elhagyja az iskolát, ott ártatlan játékokkal, szórakozással foglalkozzék és ne vetemedjék arra, hogy az erkölcsöt, tisztaságot megfertőztető helyre, a kocsmába menjen. Nagyon sokan megállapították, hogy a bűnös cselekmények a háború alatt nagyon elharapóztak. Jelentem tisztelettel, hogy azok megvoltak már a háború előtt is nagy mértékben, a háború alatt és a háború után csak fokozódtak. Ok nélkül nincs semmi sem a lelki, sem a természeti világban. Mindennek van oka. A háború idézte elő elsősorban, tagadhatatlan. Hiszen az embereket, amikor a harcba mentek, lelkészek, apák, testvérek arra biztatták, hogy menjenek ölni, gyilkolni. A háború alatt annak adtak kitüntetést, aki többet ölt. Mikor ezek az emberek haza jöttek, magam is sokat beszéltem velük, megfigyelNEMZETGYULESI NAPLÓ. 1920— ] 921. — V. KÖTET, tem őket. Azt mondták nekem : »Uram, nem birok magammal, ölni szeretnék most is.« Kérdeztem tőle: »Fiam, amikor felmész a sáncba és ott találod az ellenséget, ha megadja magát, megölöd-e?« Azt felelte: »Uram, kíméletlenül megölöm, mert akkor már az én idegzetem, az én gondolkozásom, egész lényem a gyilkosságra van berendezve. Hiába tette le a fegyvert, megölöm, meggyilkolom.« A háború csinálta ezt. Ebből ezeknek az embereknek kivetkőzni a legnehezebb dolgok közé tartozik. Aki a francia forradalom történetét olvasta, az tudja, hogj nemcsak az a generáció van megrontva csontig-velőig, amely a háborúban résztvett, hanem még annak a gyermekei is. A gyermekbe is átöröklődik ez az érzés, vagy az idegességnek, vagy pedig az ölni vágyásnak az érzése. Hogy csodálkozhatnánk akkor azon, hogy azok, akik a háborúban résztvettek, nem tudnak megszabadulni ettől az embertelen érzéstől, amely egész lényüket, fizikumukat és lelki világukat eltölti ? Az iskolák? Hiszen az iskolák be voltak zárva. Még ott is bezárták, ahol nem lett volna rá szükség. A tanítók otthon voltak, a gyermekeket nem tudtuk foglalkoztatni. Először otthon rendetlenkedtek, odahaza lopkodtak, azután kimentek a határba. Szóval a gyermekek egészen vadul nőttek fel. Az édesapa a harcban volt. Az édesanya sirt, panaszkodott, hogy nem bír a gyerekével. így nőttek fel ezek a gyermekek és igy örökölték ezt az érzést. Szinte azt mondhatnám, becsepegtette a társadalom a bűnt, a szennyet abba a tiszta, ártatlan lélekbe. (Ugy van!) Nagyon sok oka van annak, hogy ezek az emberek eltértek az oltártól, elmentek az apai háztól, eltávolodtak a törvénytől. Ennek nagy oka volt a háborúban az is, hogy az emberek, méginkább az asszonyok, nem birták az éhséget. Magam láttam, mikor olyan lisztet adtak a családanyának, amelyet ha megsütött, a falat kifordult a szájából, — de még abból se kapott eleget. Láttam anyát, akinek öt gyermeke volt, a hatodikat a szive alatt hordozta. »Hogy mer kimenni a mezőre, — kérdeztem tőle — hiszen már eljött az ideje?« — »Muszáj szolgálni — mondta— pedig holnap már lehet hogy gyermeknek adok életet.« Az a keserűség, amelylyel ilyesmit megirt férjének a harctérre, lassanként gyűlölettel töltötte el a férje szivét. Mikor hazajött, 1918-ban, akkor már mélyen járó okok mozgatták a lelkét, kergették bele a forradalomba, úgyhogy nem bírtunk vele, mi, akik odaálltunk melléje, hogy mérsékletre intsük. Amikor a társadalom beteg, akkor nekünk nem azt a fizikai törvényt kell elővennünk, amely eltávolítja az apai háztól a gyereket, hanem azt, amely a Megváltónak a tanításában rejlik. Szeretettel kell magunkhoz hivni az eltévelyedetteket. Ezek hallgatni fognak a szóra, akár a lelkipásztor intézze azt hozzájuk, akár világi ember. Ha ezzel