Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.
Ülésnapok - 1920-92
ri augusztus hó 26-án, csütörtökön. 40 A Nemzetgyűlés 92. ülése 1920. éi megrongálása, amely előidézheti egyszerre ezer és ezer ember halálát, lia jóknak elsülyesztése, rizáradás okozása, ami mérhetetlen károkat okoz, nem rendel botot, ellenben rendel azokra a cselekményekre, amelyeknél a motívum nem aljas, az elkövetést pedig nem jellemzi durvaság. Ez a körülmény nem a körültekintés hiányával magyarázható és nem a jóakaraton múlik, hanem azon, hogy teljesen lehetetlen a bűncselekményeknek azokat a kategóriáit itt, ebben a törvényben felsorolni, amelyekre a botbüntetést alkalmazni lehetne. Utalok arra, hogy a büntetőjog terén óriási terrénum az, amelyen dolgoznunk kellene. A mi törvényünk még mindig alig bünteti a legveszedelmesebb deliktumok egyikét, az élelmiszerhamisítást. Hiányzik az emberanyag védelme, az ipari culpa büntetése, amely az ipari munkörében borzalmas pusztításokat idézhet elő. (Úgy van! Ugy van! half elöl!) Nagy következetlenségek vannak büntetőjogunkban. Egy pár csizma elrablásánál a minimális büntetés öt évi fegyház. Olyan csalásnál, amely egy egész vidékeket pusztít el, a maximális büntetés öt évi börtön. Büntetőjogunk minden terén szükségünk van pótlásokra. Egész sereg szükségletünk van, amely védelemre jogrendszerünkben nem talál. ilyen körülmények között nem tartom indokoltnak, hogy mindent megelőzően épen egy, a büntetőrendszerünkből teljesen kirivő oly büntetési nemek beillesztésével próbáljunk védelmet nyújtani a társadalomnak, amely, az én nagyon erős meggyőződésem szerint, nem a kriminalitás csökkenését, hanem a dacnak kifejlesztésével, talán épen ellenkezőleg, a kriminalitás emelkedését fogja előmozditani. (Igaz! Ugy van!) Hivatkoztak az előttem szóló t. képviselő urak a magyar jog nagy tradícióira.. Én megerősíthetem ezeket. A magyar büntetőjognak csakugyan nagy tradiciói vannak. Legalább ezen a téren tudtunk olykor-olykor felemelkedni a vezető államok sorába. Két momentumra emlékeztetek különösen. Az egyik a 43-iki javaslatok időpontja volt, amikor Mittermayer, a világnak akkor egyik legtiszteltebb tudósa, tapsolt Deák Ferenc nagy alkotásának. A másik pedig az, amely az 1908-as és 1913-as törvényhozás révén ért bennünket. Én magam közvetlenül tapasztaltam, hogy a Brüsszelben, Parisban, Antwerpenben tartott nemzetközi kongresszusokon, úgyszintén Washingtonban, ahol én magam nem voltam ott, de amely kongresszusnak az iratait olvastam, a magyar állam bizonyos gloriolával volt körülvéve, mert a magyar Gréniusz megmutatta az utat, hogy milyen módon lehet helyesen és célszerűen védekezni a kriminalitás ellen. (Ugy van!) A baj kétségtelenül megvan. A kriminalitás, különösen a fiatalkorúak kriminalitása nagy. De ennek az oka az, hogy gyermekvédelmünk tökéletlen, szociális viszonyaink rosszak, javítóintézeteink fogyatékosak és azt, amink van, ahelyett, hogy kifejlesztenők, inkább letörni iparkodunk. A felnőtteknél a köztudomás szerint meglevő szociális bajokon felül ott van börtönrendszerünk teljes fogyatékossága. Azt hiszem, hogy az igen t. igazságügyminister ur, akinek nagy európai látókörétől és jogászi koncepciójától egész biztonsággal várom, s. hogy jogrendszerünk átalakítására nagy áttekintésü kezdeményező lépéseket fog tenni, valóban hálára kötelezné ezt a Nemzetgyűlést és ezt a nemzetet, ha felvenné a fonalat ott, ahol Deák Ferenc elhagyta annak idején és végre megalkotná a magyar börtönügy kódexét, illetve — nem ezen fekszik a súly — hanem végre megjavítaná, jóvátenné büntetési rendszerünknek eddig, sajnos, kirivó fogyatkozásait. Az igazságügyminister ur hálára kötelezhetné ezt a nemzetet, ha a veszendőnek kitett százezer és százezer gyermeket iparkodnék megfelelő intézkedésekkel jó útra terelni. (Ugy van !) Ez ma már, az én nézetem szerint, nemcsak kriminálpolitikai szempontból fontos dolog, hanem a nemzeti becsület kérdése is, mert, sajnos, ezeknek a gyermekeknek a zöme, akik most elénk kerülnek, mint bűntettesek, azoknak a hősöknek a gyermekeiből került ki, akik a harctéren értünk áldozták az életüket. (Igaz ! Ugy van!) Nem jól fizetünk, ha ezeket az embereket, mert szociális bajok következtében, a társadalmi és állami fogyatkozások következtében letértek a jó útról, bottal büntetjük. Nem jól fizetünk, ha a laúminalitás letörésére nem azokat az eszközöket használjuk, amelyek célravezetők, mert megvédik a társadalom érdekeit, de nem gyalázzák meg, nem teszik tönkre egész életére a szerencsétlen, eltévelyedett embert. Ezért a javaslatot nem fogadom el. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök : Ki következik szólásra ? Szabóky Jenő jegyző : Giesswein Sándor ! Giesswein Sándor : T. Nemzetgyűlés ! Már az árdrágító-törvényjavaslat alkalmával alkalmam volt általában a botbüntetésről vallott nézeteimet kifejteni. Nem az árdrágítókat akartam megkímélni, hanem ami törvényhozásunkat és a bíróságot akartam megkímélni. Most talán felesleges felszólalnom, miután az előttem szóló t, képviselő ur tudományos alapozással és a gyakorlati életből vett példákkal megvilágította a kérdés kriminológiai részét és e fejtegetései közben áttért arra a térre is, amelyet én akartam kifejteni, t. i. a pedagógiai részre. De talán azért van még az én fejemben és az én szivemben valami, amivel az előttem szólónak és a vitában résztvett többi nemzetgyűlési képviselő urnák fejtegetéseit kiegészíthetem. (Halljuk! Halljuk !) Azt halljuk országszerte, hogy a durvaság ijesztő módon elterjedt népünk között. Ez olyan dolog, amit nem lehet kétségbe vonni. De ebből nem az következik, hogy tehát durva eszközökhöz kell nyúlnunk e durvaság gyógyítására.
