Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-72

A Nemzetgyűlés 72. ülése 1920. évi július hó 29-én, csütörtökön. 81 csak dolgozni tudott, de meghalni is a hazáért, mert amikor a hullámok összecsapni készültek Erdély felett : akkor 70 esztendős kora ellenére kardot kötött, a harctérre sietett, azt mondván : »senki se mondhassa azt, hogy ország generálisa lévén, elbúttam, idejöttem az én hófehér szakál­lammal«, és ott esett el 1690-ben a zernesti csatatéren, ott gázolták el a törökök-tatárok és Thököly kuruc hadai; ott találták meg holt­testét, Thököly Imre felöltöztette a kifosztott holttestet, deszkakoporsóba tétette és elküldötte feleségének Görgény várába, hogy tisztességesen temettesse el. Teleki Mihály tudott dolgozni és tudott meghalni a hazáért. Politikája különféle megbirálás alá került. Egykorúak és történet­írók vitatkoztak és vitatkozhatnak felette, de hogy ő igen végzetes időkben az országnak igen nagy szolgálatokat tett, azt mindenki elismeri, arról kötetek szólnak, amelyeknek kiadásában nekem is volt némi csekély részem. Azért hozom ezeket elő, mert azóta, mióta ez a nagy család szerepel, alig van generáció, amelyben valaki közülök a hazának politikai vagy kulturális téren szolgálatot ne tett volna. Nem akarok ezekkel bővebben foglalkozni, hi­szen köztudomású tények, amelyekről könnyen megGyőződhetik mindenki ; csak még arra akarok hivatkozni, hogy ismertem a ministerelnök ur édesatyját, akit bizonyára sokan ismertek e Ház tagjai közül is, mert az Országgyűlésnek, a régi Háznak háznagya volt, az országos kaszinó el­nöke, a Történeti Társulat elnöke, és tudom, hogy az apai örökség, az, amelyet a minister­elnök ur örökölt, amelynek a ministerelnök ur­nák meg kell felelnie, ez őt jobban kötelezi, mint esetleg egy szürke név viselőjét, s tőle ősei révén is sokat kell hogy várjunk, és őseinek Magyarország történetében viselt szerepéhez méltóan elvárjuk a nfinisterelnök úrtól, hogy a Teleki család történeti tényekben gazdag tör­ténetéhez ujabb babért fűzzön és az ő gazdag programmjából, ha nem is mindent, de sokat megvalósítson és megvalósítsa főleg azt, amire mindannyiunk szive, lelke, szeme irányítva van, az ország területi épségének, integritásának helyreállítását. Én az ő programmját is ebből a szempont­ból Ítélem meg elsősorban, mert előttem nincs magasabb kérdés, eszme és gondolat, mint ez a kérdés. Minden eltörpül emellett. Bajaink fő­kutforrása, hogy ebben a szükreszabott hazában nem férünk el, nem élhetünk meg. (Igaz! Ugy van !) Mi toldozhatunk-foldozhatunk, gondoskod­hatunk a mindennapi élet szükségleteiről, mint ahogy kell is gondoskodnunk, de az ország száz­ezer baján eddig gyökeresen nem segítettünk és nem segíthetünk, amig Magyarorságot az ő ezeréves régi határai kö}zött helyre nem állítjuk. (Igazi Ugy van!) Ebből a szempontból ítélvén meg a minis­ter ur programmját, örömmel hallottam, hogy ő Magyarország régi hivatását szeretné feléb­NEMZETGYÜL12SI NAPLÖ. 1920—1921. — IV. KÖTET. reszteni, felújítani; saját magunk oltalmazását összekötve az európai civilizáció oltalmazásának kérdésével. Kelet felől olyan vészes felhők tor­nyosulnak, aminőket mi már láttunk tatárjárás, törökdulás és egyéb formákban. Szeretné s mi is szeretnők, ha abban az esetben, ha ez esetleg elérkeznék a mi határainkhoz, mi ott legyünk megint régi határainkon, a Kárpátok bércein, ott védelmezzük határainkat is, Európa érdekeit is, és szeretnők, ha Európa ebben bennünket segítene és ha Európa azokat a régi érdemeinket, amelyeket szavakkal mindig méltányolt, de tet­tekkel nem, most tettekkel is méltányolná. Egy hires francia irónak, Michelet-nek a mondását idézem itt, aki amikor elősorolja, hogy Magyarország miféle érdemeket szerzett a világ­történelemben, azt kérdezi : »Mikor fogja Európa leróni háláját ez áldott «nép — Európa meg­mentője iránt?« Szépen rótta le az utolsó béke­kötésben ! De most más hangokat is hallunk már. Olvassuk, hogy a franciák vannak itt, akik tár­gyalásokat folytatnak közgazdasági téren, remél­jük, hogy politikai téren is. Örömmel üdvözöl­jük, hogy valahára más hangokat is hallunk. Nagy várakozással nézünk elébe, de egyúttal óvatosságot is ajánlok a ministerelnök urnák, hogy necsak adjunk, hanem kapjunk is valamit, még pedig elsősorban azt, amit conditio sine qua non-nak állítanék fel, ha nagy áldozatokat kell hoznunk, t. i. hogy visszakapjuk területünk épsé­gét, integritását. Mert a történeti tanúságok azt mutatják, hogy mi sokszor voltunk már az évszá­zadok folyamán a franciák szövetségesei, sokszor tettünk nekik szolgálatokat, de kevés viszon­értéket kaptunk cserében. Ha szabad erre a kérdésre egy kissé kiter­jeszkednem, talán vissza kellene mennünk egé­szen az újkor hajnaláig, amikor mi elvesztettük középkori hatalmas birodalmi álásunkat és a mohácsi vésznél letörtünk, kisebb nemzetté és kisebb hazává váltunk. Akkor a középeurópai nagy érdekkörbe, a Habsburgok világbirodalmá­nak érdekkörébe kapcsolódtunk bele. Ezzel szem­ben az utolsó nemzeti király Szapolyai János, aki a magyar függetlenségért harcolt, a francia királlyal, Ferenc királlyal kötött szövetséget, aki habár a »christianissimus rex«, a »legke­resztényebb király« nevet viselte, a török szul­tánnal is szövetséget tartott. Nem -sok hasznunk volt belőle. Á XVII. század folyamán, amikor mi a Habsburgok ellen, az elnyomás, a zsarnokság ellen függetlenségünk védelmére több izben fegyvert ragadtunk, a francia diplomácia mindig ott volt a hátunk mögött, támogatott, de egyúttal kihasznált bennünket, A kurucokat, Thököly Imrét. Teleki Mihályt, Apaffyt ugy ahogy támogatta, de nagyobb hasznunk ebből nem volt. Teleki Mi­hály kapott ugyan szép gyémántos keretbe fog­lalt arcképet XIV. Lajostól, a Napkirály tői, arany függő láncon, de bizony reális segítséget 11

Next

/
Thumbnails
Contents