Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.

Ülésnapok - 1920-64

490 A Nemzetgyűlés 64. ülése 1920. évi június hó 21-én, hétfőn. igénybe a Nemzetgyűlés idejét. Másfelől pedig természetesnek tartom azt is, bogy ma nem lebet nézeteltérés a tekintetben : szükség van- e olyan intézkedésekre, amilyeneket a javaslat tartalmaz vagy nincs. Hogy mégis nem a részletes tárgyalásra tartottam fenn mondanivalóimat, ez azért történik, mert a paragrafusok összefüggése következtében egyik-másik megjegyzésem a javaslat több rendelkezésére vonatkoznék. Az első tiszteletteljes észrevételem erre a javaslatra az, hogy az igazságügyi bizottság módosításai következtében bizonyos rendszertelenség következett be, a büntetések megállapítása, a tényállás, a minősítés bizonyos fokig össze van zavarva s ennek következtében olyan gyakorlati következmények állhatnak elő, amelyeket nyilván sem az igazságügyi kormány, sem az igazságügyi bizottság nem tervezhetett. így pl. — csak az egyiket említem fel — a 3. §. végső bekezdésében az igazságügyi bizottság nagyon helyesen felvett egy deliktumot ; bünteti azt, aki a hatóság megtévesztésére hamis okiratot mutat be; ezt oly súlyos deliktumnak tekinti, hogy bűntettnek nyilvánítja s nem ismeri e cselekmény vétségi fokozatát. Igen, de amikor ezt tette az igazságügyi bizottság, ugyanakkor nem gondolt arra, hogy az 1. §. végső bekezdése erre nem lesz alkalmazható s így épen a legsúlyosabb bűncselekménynél nem lesz büntethető a felhívás, az ajánlkozás, a másokkal való összebeszélés ; holott az is nyilvánvaló, hogy pl. hamis számlák bemutatása előzetes megállapodások, összebeszélések alapján fog történni. De ugyanennek a rendszernek — bizonyos fokig rendszertelenségnek — következménye az is, hogy míg az indokolás egészen világosan utal rá, hogy az 1. § utolsóelőtti második bekezdésében foglalt mellékbüntetéseket bűntett esetén kötelezően kell alkalmazni, mig vétség esetében csak fakultatív módon, addig a szövegből ez nem tűnik ki határozottan, holott a bíróságnak e tekintetben direktívát kell adni és kár volna jogbizonytalanságot teremteni most, amikor a törvényhozásnak módjában van határozott nyilatkozatot tenni. A másik kérdés, amellyel foglalkozni óhajtok, a vagyoni elégtétel kérdése. Megvallom őszintén, hogy nem tudom milyen szempont vezette az igazságügyi kormányt, amikor a pénzbüntetés mellett ennek a kétségtelenül uj büntetési nemnek a törvénybeiktatása mellett foglalt állást, Ha t. i. ez a vagyoni elégtétel bármi tekintetben más volna, mint a pénzbüntetés, akkor érteném, hogy azt szükségesnek látta a törvénybe iktatni, de ez lényegében — gondolom — ugyanaz. Legalább az indokolásban ismételten próbáltam utánanézni, hogy tulajdonképen mi ennek a jelentősége, s csak azt az egy magyarázatot találom, hogy mig a pénzbüntetés egy félmilliónál limitálva van, addig a vagyoni elégtétel limitálva nincs. De hiszen, akkor egészen könnyedén megoldható a kérdés azzal, hogy a pénzbüntetést sem limitáljuk, mert lényegében a vagyoni elégtétel is pénzbüntetés marad. Azonban nem akarok a szavakkal játszani, bár nem szívesen látom, ha a büntetőjogba új, eddig más értelemben vett magánjogi fogalmakat viszünk bele, mint amilyen a vagyoni elégtétel. De ez nem volna ok, amiért azt kifogásolom. Amiért kifogásolnom kell, az inkább az, hogy a pénzbüntetés behajtásának az a hatalmas szankciója, hogy ha valaki nem fizet, akkor végre fogják rajta a szabadságvesztésbüntetést hajtani, amely helyettesíti a pénzbüntetést. Ez a szankció a vagyoni elégtételnél hiányzik. Amellett a vagyoni elégtétel kérdését nem is lehetett szabályozni minden vonatkozásban. Hiszen természetes, hogy egy büntetőjogi rendszernek ezer kiágazása van; ha tehát egy fogalmat beillesztek, nem számolhatok mindjárt annak minden gyakorlati konzekvenciájával, így, hogy egyet említsek fel, méltóztassanak gondolni arra, hogy a pénzbüntetés törvényeink szerint az elitélt hagyatékából is behajtható. A büntetőjogi természetű vagyoni elégtétel tekintetében ez nem áll, s e tekintetben egy külön intézkedést kellene megint felvenni, holott az én szerény nézetem szerint erre semmi szükség nincs, mert akkor végig kellene tekinteni az egész büntetési rendszert, hogy a kérdés minden konzekvenciáját levonjuk. Itt a dolog rendkívül egyszerű, t. i. a pénzbüntetést a bűntett esetében ugy kell megállapítania a törvényhozásnak, hogy ez a megállapítás maximumot ne tartalmazzon. Lényegében ezzel nem történt semmi változás, formailag pedig meg van oldva minden kérdés, mert a pénzbüntetésre vonatkozólag a mi büntetési rendszerünk minden részletkérdést szabályoz. Bátor vagyok azután ugy a t: Nemzetgyűlés, mint különösen az igazságügyminister ur figyelmét felhivni arra, hogy észrevettem az elkobzás szabályozásánál is bizonyos ellenmondásokat. Mig t. i. az 1. § szerint az elkobzásnak látszólag mindenkivel szemben helye van, addig az 5. §-ból kitűnik, hogy elkobozni a szóbanforgó cikkeket csak akkor lehet, ha azok a tettes vagy a részes tulajdonát képezik. Gondolom, sem az egyik álláspont nem helyes, sem a másik. T. i. elkobozni lehet és kívánatos, hogy lehessen a nem tulajdonostól is, ha cikk összejátszás következtében kerül az ő tulajdonába vagy birtokába. Ellenben nem indokolt az elkobzás pl. a jóhiszemű vevővel szemben, mert hiszen a legnagyobb igazságtalanság volna, hogy amikor a vevőt kiuzsorázták, akkor még elvegyék tőle a portékát is, amelyet vásárolt. Ennélfogva, bár a törvényjavaslat az 5. §-ban gondol arra. hogy ha kijátszás kedvéért történt az átruházás, akkor kötelezni lehessen a fizetésre azt is, aki a kijátszás folytán hozzájutott bizonyos vagyoni gyarapodáshoz, de azt nagyon jól