Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.

Ülésnapok - 1920-51

A Nemzetgyűlés 51. ülése 1920. évi június hó 2-án, szerdán. 203 alkotmányos államban lennie kell : maga ez lehetetlenné tette, hogy egy ilyen törvényhozó testület élére olyan kormányok állíttassanak, amelyek épen azért mindenhatók, mert egy mindenható parlamentarizmusban birják alapjukat. Ha mi olyan helyzetben volnánk, hogy a mi országunkban a polgári hatalmi rendszer tökéletesen biztosítva volna, ha a fejlődésnek eljutottunk volna addig a fokáig, mint eljutott Anglia, akkor szívesen adnám meg a kormánynak legteljesebb mértékben az omnipotenciát, azonban nemcsak a múltban nem volt ilyen kormányunk, ilyen parlamentarizmusunk és ilyen polgári hatalmi rendszerünk, de ugy látom, hogy még ma sines az teljesen biztosítva. Addig tehát, mig a teljes polgári hatalmai rendszer utat tör magának, várnunk kell s csak amikor a teljes alkotmányosság uralomra jut, beszélhetünk majd arról, hogy a mi központi hatalmunkat erősítsük. T. Nemzetgyűlés ! Én elismerem, hogy a mull ban sem volt egészen helyes, hogy a mi központi hatalmunk nem volt omnipotens. Mert régi állami életünkben — amely tulaj donképen nem volt állami élet — egy társadalmi rend volt csak, egyes osztályok uralma, különösen, ha visszamegyek a 48 előtti időkre, amikor itt, ebben az országban a nemesség uralkodott, a Karok és a Rendek — ebben az időben is igen nagy szükség lett vo]na a központi hatalomra. Hiszen a magyar királyság intézménye azért olyan kedves nekünk, azért töltött be olyan óriási szerepet, mert a Karok és Rendek vármegyéivel, törvényhatóságaival szemben a jogból kizártaknak, a jobbágyoknak és a városi polgárságnak a központi királyi hatalom adott jelentőséget és nyújtott védelmet. Az ország többségének vágya az kellett volna hogy legyen és lett volna is, ha a viszonyok ezt megengedik, hogy ezzel a vármegyei rendszerrel szemben, amely tulaj donképen a felsőbb osztályok .érdekeit, jogait és kívánságait védte, a központi hatalom erősíttessék meg. Eljutni azonban eddig mégsem lehetett, mert egy sokkal magasabb, hatalmasabb érdek folytán, nevezetesen annak következtében, hogy az ország oda volt úgyszólván kényre-kedvre dobva egy idegen uralkodó lábai elé, itt egy idegen militarizmus uralkodott, tehát tanácsos volt, hogy a vármegyéknek megmaradjon a jus resistendi, amelyet egyébként a Habsburgok idejében követett törvényhozás törvényünkből, az Aranybullából kirekesztett. Ez tette a vármegyét annak ellenére, hogy csak eg}^e3 osztályoknak volt védőbástyája, olyan jelentőségteljessé, aminek elismertük a központi hatalommal szemben, mert az országnak, a nagy egésznek függetlenségét és érdekeit védte meg egy külföldi hatalommal szemben. Ma még mindig nem vagyunk túl azon, hogy ilyen védelmet országunknak és nemzetünknek nyújtanunk kell, mert hiszen, csak egy egészen kis jelenségre utalok rá, hogy a mi kormányunk még mennyire nem ura önmagának és nem tudja azt tenni, amit szeretne. Meg vagyok győződve, hogy nem vezeti a világon semmi más, mint a legtisztább hazafias érzés és semmi más szempont, mint hogy a képen kormányozzon és cselekedjék, ahogy az a parlamentnek, amelynek vállain nyugszik, megfelel és meg akarja mindenképen őrizni a parlament bizalmát, mégis egyes kérdésekben kénytelen elmondani a non possumus-t. Ennélfogva nekünk félni lehet attól, hogy ha egy hatalom jön és jöhet minden pillanatban, akkor a non possumus-t kell elmondania és nem tudja megvédeni a törvényhatóságot, ha az a törvényhatóság nem tudja magát megvédeni és pedig azért, mert esetleg állami érdekből, már t. i. mondott állami érdekből, egy szubjektív szempont szerint vett állami érdekből esetleg olyan helyzet elé jut, hogy aztán él a kivételes hatalommal. De nemcsak ilyen általános szempontból, nemcsak a történelmünkhöz, a történelmi szempontokhoz, a hagyományokhoz és az igazsághoz való ragaszkodásból kell állást foglalnunk itt ez ellen a 23. §. ellen, hanem azért is, mert nincs szükség rá. Azt mondja a szakasz bevezető része, hogy feloszlathatja a belügyminister a törvényhatóságot, ha az az állam érdekét sértő magatartást tanusit és így tovább. Nem tudom elképzelni ezt az esetet, mert Budapest törvényhatósági bizottsága óvakodni fog attól, hogy az állam érdekét sértse akkor, amikor anélkül, hegy a belügyministernek joga volna őt feloszlatni, vele szemben itt van az államrend, itt van a parlament, a törvényhozás, itt vannak a bíróságok, és pedig a büntetőbíróságot is értem, mert abban a pillanatban, amikor lázadásra vagy az állarruend és a jogrend ellen való támadásra vetemednék, itt vannak az eszközök arra, hogy visszaszorittassék a jogrend határai közé. De veszedelmesnek is tartom azt, hogy az állam érdeke valamint a székesfőváros jólétének veszélyeztetése és a közigazgatás eredményes mű- <= ködésének kizárása legyen az a kritérium, amely a belügyministernek a korlátlan jogot a feloszlatásra megadja és pedig azért, mert talán ma ugyan nyugalommal és bizalommal bizzuk a kormányra azt, hogy ezzel a joggal éljen, azonban jöhet hamarosan egy más kormányzat, amely megint a maga szubjektív felfogása szerint fogja megítélni azt, hogy mi veszedelmes az állami érdekre. Az állami érdek lesz mindig az a szenteltvíz, amellyel a belügyminister a maga alkotmányellenes eljárását esetleg lemosni akarja. De mennyire nem lehet komolynak tartani ezt a szakaszt, mutatja, hogy hiszen nem éri el azt a célt, amelyet el akar érni, mert abban a pillanatban, különösen ha majd másodszor feloszlatja a minister a törvényhatósági bizottságot és összehívását bizonytalan időre elhalasztja, a tanácsnak megadja a közgyűlési jogokat. A tanácsot a közgyűlés választja és egészen bizonyos, hogy a maga képére fogja választani. Nagyobb garanciát nyújt nekünk, a köznek, az államnak, kevésbé sérti vagy veszélyezteti az 26*