Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.
Ülésnapok - 1920-49
A Nemzetgyűlés 49. ülése 1920. évi május hó 28-án, pénteken. 149 »Senkisem csodálkozik ma már, ha egy ember éjjel, koromsötétben térdenállva a hegyoldalban könyvből imádkozik, vagy ha valaki táncolva, virággal az orrlyukaiban ugrál a tábor fő utján, vagy, — de ki irná le a jelenlegi 30 őrültünk összes bolondériáját ! Amit vázoltam, ez Szibéria legszerencsésebb fogolycsoportjának élete folyása, kiket, különösen mióta a japánok kezelnek, a többi fogolycsoportok irigyelnek, kik körülbelül 200.000 rubellel segitik havonta az alig száz kilométernyire lévő Nikolszk-TJszuriszkiben orosz kezelés alatt lévő és még most is éhező ezerszer szerencsétlenebb bajtársaikat s kiknek panaszkodni a többiekhez képest semmi, de semmi joguk nincs.« Amint méltóztatnak a majd később előadandó hivatalos levélből látni, a téboly az, amely mind több és több szerencsétlen honfitársunkat ragadja magához, látván a reménytelen helyzetet, amely a valamikor való. hazajutást előttük már majdnem lehetetlenné teszi. De felolvasom ennek a levélnek a végét is, mert abban nyilatkozik meg az a végtelen honvágy, amely nem egy embernek a honvágya, hanem százezer magyaré, mely a távol Szibériából idekiált a magyar Nemzetgyűlés lelkéhez. (Olvassa.) »Szeretettel, végtelen vágyakozással gondolok haza. Alig tudom elképzelni azt az örömet, melyet érezni fogok, mikor újra ölelhetem, csókolhatom az én szeretteimet, mikor ismét emberi módon élhetek, kilépve ebből a szégyenletes rabtespedésből, dolgozhatom a mindennapi kenyérért, a családomért, és eljutok oda, ahol talán el birom felejtem ezt a sötét álmot, ezt az életemből kitörült ^értékes és mégis elvesztett hosszú öt esztendőt. Érdeklődjenek, kedves szüleim, nem lehet-e otthon pénzzel, összeköttetések révén, vagy bármi más úton-módon megcsinálni, hogy hazajuthassunk. Egyeseknek már sikerült ez. Ne kim élj ének fáradságot, költséget, mozgassanak meg mindent, ne higyjenek olyan híreknek, amelyek azt mondják, hogy minket rövidesen szállitanak, mert innen az összességet, ugylátszik, sohasem fogják hazavinni. Ha sokáig várnak még az otthoniak, visszakapják majd a foglyaikat, mint testi és- szellemi aggastyánokat, akiknek már semmi hasznát venni nem lehet, akiket megtört, mindenre alkalmatlanná tett Szibéria«. Avarffy Elek: A magyarok nem jöhetnek be, a galiciai zsidók nem mehetnek ki ! Gr. Széchenyi Viktor : Van ennél még sokkal érdekesebb, ele elszomoritóbb adat is. Legyen szabad felolvasnom a Manchester Gruardian folyó hó 15-iki számának egy cikkét. Ez a lap a krasznaja-riecskai magyar hadifogolyszövetség kétségbeesett felhívását közli. Ezek a magyar hadifoglyok idézik felhivásukban Ignatiew grófnak, az orosz Vöröskereszt elnökének 1917 július 2-án kiadott hivatalos kommünikéjét. A Vöröskeresztnek ez a, még a cári uralom alatt kiadott hivatalos kommünikéje igy szól (olvassa) : »A Mur man-vasút épitésének fáradalmai és a hiányos táplálkozás a hadifoglyok ezreinek halálát okozták. Tomszkban, Szamarában, NovoNikolajevszkben és Krasznojarszkban ezren és ezren esnek áldozatul a tífusznak, borzasztó elhagyatottságban és gyötrelmek között. Tsenk és Viatka kormányzóságban, valamint a krasznajariecskai fogolytáborban tömérdek halálrakinzás történt. »Turkesztán és Szamarkand kormányzóságokban és a Don-medence szénbányáiban a hadifoglyokat egyszerűen megtizedelte a kedvezőtlen éghajlat és a kolera. Nowgorod gyáraiban és más kormányzóságokban a hadifoglyok 12 órát dolgoznak 8—10 kopek napszámért. Borzalmas dolog ezekre a pusztuló emberekre gondolni, akik mezitláb és rongyokba öltözve végzik munkájukat 30—40 fokos hidegben.« Eddig a hivatalos orosz jelentés. A magyar hadifoglyok felhivása ez idézet után megemliti, hogy a japán csapatok az utolsó évben magában Krasznája-Biecskában jól bánnak a hadifoglyokkal, de még 10.000 fogoly van a környék orosz közigazgatás alatt végtelen szenvedéseknak kitéve és várva a kikerülhetetlen megőrülést. Ezeken időközben bizonyos fokig segitett dr. Montandon a genfi Vöröskereszt és az amerikai Vöröskereszt részéről nyújtott segítséggel. Ez a krasznajariecskai felhívás azonban tulajdonképen azoknak a foglyoknak nevében szól, akik az általam Emiltett első csoporthoz, a kelet-szibériaiakhoz tartoznak és akiknek száma a tisztekkel és a munkára elszéledettekkel együtt aligha haladja meg a 12—15.000-t. Ezeknek sorsa lényeges, sőt döntő változáson ment keresztül az utolsó napokban. Mig a neully-i békekonferencián a legcsekélyebb koncessziót sem sikerült elérni az ő érdekükben az iránt, hogy a szövetséges és társult hatalmak anyagilag hozzájáruljanak a hazaszállítás költségeihez, amig a budapesti gyüjtőnap a hadimilliomosok sorfala között e célra valóban szégyenletes összeget, mindössze 800.000 koronát eredményezett, amely csak húsz hadifogoly hazaszállítására elegendő, (Egy hang balfelöl: Szégyen!), addig nemzetünk nagy fia, Apponyi Albert, egy szivet és képzeletet megragadó gyönyörű felhívásban fordult az amerikai magyarsághoz, amely csakugyan felségesen reagált a felhívásra, amennyiben rövid néhány nap alatt 300.000 dollárt, amely megfelel 70 millió koronának, tehát kilencvenszer annyit gyűjtöttek, mint amennyit a budapesti hadimilliomosok adtak össze. S a legújabb hírek szerint nagyon rövid idő alatt az amerikai Vörös kereszt égisze alatt ez az összeg másfél millió dollárra fog felszaporodni. Ehhez a gyűjtéshez nemcsak az amerikai magyarok, de igen nagy számban a született amerikaiak is hozzájárultak s ezt a másfél millió dollárt az Egyesült-Államok másik másfél millió dollárral fogják három millió dollárra kiegészíteni. (Éljenzés.)
