Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.

Ülésnapok - 1920-48

112 A Nemzetgyűlés 48. ülése 1920. a németektől kezdve egész az arabokig, igenis, ez a 150—200 millió eltiport ember dokumentálni fogja azt az akaratát, bogy élni fog. Ez a különbség, t. Nemzetgyűlés. A t. kormány ma az entente felé néz, az entente jóindulatától vár mindent. En ettől nem várok semmit sem, ón attól várok, ami majd bekövetkezik. Hogy az be fog-e következni, ezt mi nem tudjuk eldönteni, sem önök, sem én. Majd a jövő megmutatja, hogy kinek lesz igaza. Mindegy, hogy kinek van igaza, a kormánynak-e vagy nekem, teljesen mintegy. Az a fontos, hogy az országnak akár ebből, akár a másik orientációból haszna, sikere legyen. T. Nemzetgyűlés ! Egyszer már történt egy szerencsétlen orientáció az összeomlás óta az entente felé, méltóztatnak emlékezni, Károlyi Mihály az entente-tól várt mindent. Rupert Rezső : Friedrich Istvánnal együtt ! Friedrich István : Erre is felelek, t. nemzetgyűlési képviselőtársam. Én a Károlyi-kormányban államtikárságqt akkor vállaltam, amikor Károlyi Mihályt Őfelsége nevezte ki ministerelnökké és minden lépésemért, minden cselekedetemért, amit mint államtitkár tettem, vállalom a felelősséget teljes egészében. Nem Károlyipolitikát csináltam én mint államtitkár, hanem tisztiszázadokat, riadószázadokat állítottam fel és a kormányt le akartam törni. Erre nekem tanúim vannak, Szurmaytól kezdve a főhercegig mindenki. (Egy hang a jobboldalon : Ez igaz!) Az volt a hiba, t. Nemzetgyűlés, hogy engem egyedül hagytak ott és az óvatos és tapasztalt urak félreállottak. Bárcsak többen lettünk volna a Károlyi-kormányban, akik helyt mertek állni, akkor nem következett volna be az összeomlás. (Mozgás.) Csodálatos, hogy az entente Kun Béláékkal összeköttetésbe lépett. Kun Béláék bukása után hallani sem akart a magyar nemzet képviselőiről. Emlékezzenek csak vissza, a bolsevizmus idejében nemcsak hogy nem akart segíteni a magyar nemzeten, hanem a szegedi kormányt, amely mindent elkövetett, hogy minket felszabadítson, állandóan sakkban tartotta, lehetetlenné tett ott minden nacionalista megmozdulást. Arról bővebb felvilágosítást tud adni az akkori szegedi kormány — hiszen itt ül a szegedi kormány egy volt ministere, Dömötör Mihály — hogy miképen viselkedett akkor az entente. Igen, tudom, azt mondják esetleg, hogy akkor az entente még haragudott ránk, még nem volt uj atmoszféra, még nem viseltetett irántunk szimpátiával. De majd rá fogok térni arra, hogy minek tulajdonítom én az atmoszféraváltozásokat, minek tulajdonítom én a szimpátiának azt a feltámadását, amire Apponyi t. képviselőtársam hivatkozik. A román megszállás idejében, nem akarom azt mondani, hogy komikus volt, nem akarom azt mondani, hogy szánalmas volt, de nagyon is gyenge volt az entente szereplése. Állandóan évi május hó 27-én, csütörtökön. jegyzékek jelentek meg, hogy az entente így intézkedett és ugy intézkedett, hogy a románoknak ki kell menni, a románok ki fognak menni és, engedelmet kérek, az entente itteni képviselői közül többen beismerték előttem, hogy nincs rá hatalmuk, nem tudják a románokat kiparancsolni. Hogyan jöttek be a románok Magyarországba, ez még nincs tisztázva. Később még egyszer rá fogok erre térni, most csak azt emelem ki, hogy a románok mint az entente rendőrsége jöttek ide Magyarországba, ós tessék elképzelni : az entente rendőrsége, mely akkor momentán az entente hadserege volt, kirabolta az országot. De hogyan várhatok én segítséget, hogyan várhatok jóakaratot attól az ententetől, amely beengedte ide a románokat azért, hogy állítólag a bolsevizmus sal rendet teremtsen és ententerendőrség, a román hadsereg, teljesen kirabolta az országot. Itt igazán nem tudom meglátni a legkisebb reménysugarat sem, mely egy kis jóakaratra mutatna. Legyen szabad azonban itt elmondanom azt is, hogy én egy különleges és nagyon sajátságos elbánásra találtam az ententeuraknál. Azok egyenként nagyon udvariasak, nagyon kedvesek voltak és valamennyien biztosítottak külön-külön a jóakaratukról. En pláne nagy hálával tartozom nekik, mert hiszen engem Bandholtz tábornok ur és Gorton tábornok ur megvédett a románokkal szemben s nekem egy angol és amerikai őrséget is állítottak a ministerelnökségen. De ez csak személyes szívesség volt s nem irható az entente számlájára. Ezek az urak nagyon kedvesek és előzékenyek voltak, de egy pillanatig sem tévesztettem össze az egyéni előzékenységet, esetleg az egyéni szimpathiát a nagy entente szimpathiájával, amelynek jeleit nem látom sehol sem. Egyáltalában ugy látom, hogy mi nem is állunk tulajdonképen az entente-tal szemben, hanem mi a csehekkel, a szerbekkel s a románokkal állunk szemben s az entente csak »dekmantli« s hiába lesz az entente irántunk jóindulatú, ha ennél a három nemzetnél a jóindulat nem fog mutatkozni ; teljesen kizárt dologház, hogy az entente szimpathiájával, jóakaratával tudnánk valamit elérni. Érdekes, hogy Kun Béláékat meg akarta hívni az entente a béketárgyalásokra. Ez egy történelmi tény. Emlékeznek az urak arra a táviratra, amely körülbelül egy évvel ezelőtt érkezett, amikor Clemenceau azt táviratozta Kun Bélának . . . Simonyi-Semadam Sándor ministerelnök : Nem Kun Bélának szólt a távirat, hanem a magyar kormánynak. Friedrich István: Nem tudom, hogyan történt, de én csak ugy mondhatom el, ahogy akkor láttam, hogy történik. Clémenceautól jött egy távirat Kun Bélához. Kérem, hogyha a magyar kormányhoz intéztetett volna a távirat, akkor valószínűleg Szegedre lett volna irányítva,