Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-35

A Nemzetgyűlés 35. illése. 1920. évi április hó 26-án, hétfőn. 311 ben fizetni. (Igaz! Ugy van! jobbfelől.) Az általános yitánál már kifejtettem a nézetemet, most egyszerűen azt javaslom, hogy ez a 23. §. töröltessék. Indítványom igy szól (olvassa) : »Javaslom a 23. §. törlését«. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Bródy Ernő jegyző: Gaal Gaszton! Gaal Gaszton: T. Nemzetgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy ezzel a kérdéssel itt a részletes tárgyalás során én is foglalkozhassam, még pedig több szempontból. (Halljuk! Halljuk !) Mindenekelőtt elvi aggályaim vannak aziránt, hogy ilyen kizárólag szak-adójavaslat, mint amilyen a bortermelési adónak a kérdése is, az indemnitási javaslatba bujtassák bele, amikor erről tételes törvényünk van, az 1918. évi I. te, ahol minden ember, aki ezzel a kérdéssel foglalkozni akar, a kötelességeit és jogait természetszerűleg keresi. Aggályom van aziránt, hogy a törvénynek ilyen lényeges megváltoztatása, amely az adótételnek jóformán négyszeresére emelésével áll elő, az indemnitási vita keretébe bujtattassék és hogy olyan zűrzavar álljon elő törvényhozásunkban, hogy valósággal szakértőnek kell lennie ezeknek a rejtett utaknak keresésében annak, aki végtére meg akarja találni azt a helyet, ahol felvilágosítást kaphat ezekben a kérdésekben, melyek őt, mint termelőt érdeklik. Ez volt az én elvi aggályom. Semmi szükségét nem látom annak, hogy ez az indemnitási vita során intéztessék el. Leszek bátor majd később kifejteni, hogy miért nem látom ennek szükségét. Vannak azonban ezenkívül más aggályaim is, melyeket a következőkben vagyok bátor előadni. (Halljuk ! Halljuk !) Figyelemmel kisértem már annakidején, az 1918. évi I. te. tárgyalásánál, a kérdés megvitatását ; utánanéztem a Ház naplóiban és ennek az 1918. évi I. tc.-nek egyetlen és fő indokát csak abban találtam meg, amit röviden ugy lehet kifejezni, hogy az állam onnan vesz el valamit, ahol talál. Ennek a törvényjavaslatnak akkor sem volt, most sincs semmi néven nevezendő egyéb erkölcsi indoka. Maga az előadó, aki akkor ezt a kérdést előadta, nem tudta máskép indokolni ezen adónem behozatalának szükségét, mint a következő szavakkal (olvassa) : »A bor értéke utóbbi időben lényegesen fokozódott, helyénvaló tehát, hogy a kincstár hozzányúljon«. Ha elfogadjuk ezt alapelvül, hogy mindazok a gazdasági ágak, amelyeknek jövedelme lényegesen fokozódott, mintegy megértek arra, hogy a kincstár ezekhez hozzányúljon, akkor tisztelettel kérdem : miért nem nyúlt hozzá azonnal a kincstár teszem azt a malomiparhoz, miért nem nyúlt hozzá a mindenféle élelmiszerüzemekhez, husnagyvágókhoz, szalámigyárakhoz, stb.-hez, miért nem nyúlt hozzá' a szénbányászathoz, miért nem nyúlt hozzá a vaskohóhoz és összes gyárüzemeinkhez, amelyek milliós és milliós haszonnal dolgoztak ? Miért nem nyúlt a villamos üzemekhez, miért nem nyúlt hozzá a fegyvergyárak és municiógyárak milliárdos hasznaihoz, amelyek bizonyára sokkal különb adóalapot nyújthattak volna és sokkal jobb jogcímet szolgáltathattak volna a kormánynak, hogy a lényegesen fokozódott nagyobb jövedelmükhöz hozzányúljon ? Én ebben a kérdésben is csak azt látom, amit az egész háború alatt folytonosan láttam és folytonosan ostoroztam abban a szűk és kis körben, amelyben akkor módom volt, hogy mindent megtalál a mi fináncpolitikánk, ami a magyar mezőgazdasággal bármi tekintetben is összefügg, ellenben semmit sem lát meg, ami a plutokratikus és ipari érdekeltségeket érintené. (Ugy van! jobb felől!) Ha monopóliumainkat nézzük, — s tulajdonképen ez is egy rejtett monopólium, mert hiszen minden termelési adó tulajdonképen egy rejtett monopólium — s keressük, hogy mihez nyúlt idáig hozzá a kincstár monopólium alakjában? Mit találunk? Ott yan a dohány, gazdák termelték, jövedelmező volt, tehát rátette kezét. Ott van a szesz, alapjában véve ez is gazdasági termeivény, mert hisz a nyersanyagot a gazdaság állit ja elő és Németország példája mindennél jobban mutatja, hogy a szeszt is nagyszerűen tudnák a gazdaságok gyártani és a többtermelésnek egyik leghatalmasabb rugója lenne a mezőgazdasági szeszgyártás kifejlesztése. Ezt tehát nagyszerűen tudnák a gazdaságok előállítani, de financiális szempontból erre is rá kellett, hogy tegye a kezét és legalább kontingentálás alakjában akadályozza a kormány, hogy ezen a téren a gazdaságok termelése magasabbra fejlődhessék. Itt van a cukor. Ez is egy mezőgazdasági melléktermény. Németországban a cukorgyártás nincs annyira a nagyipar kezében, mint nálunk. Ott számtalan mezőgazdasági cukorgyárat tudok, amelyeket szövetkezeti alapon kisgazdák tartanak fenn, azonban nálunk ez is annyira állami monopóliuma változott, hogy ilyen szövetkezeti alapon való megoldása épen a nagy aclóterhéknél és a monopolisztikus kezelésnél fogva jóformán szinte lehetetlen. Tovább megyek. Hát a háború alatt nem lett-e már monopólium minden, amit a magyar gazda termel ? Utóbb már a lucernamagot és a lóheremagot is maximálták, sőt rekvirálták, pedig a maximálásnak és a rekvirálásnak csak egyetlen egy jogcíme lehetett, az, hogy a közélelmezést és a hadsereg élelmezését biztosítsa Dacára annak, hogy lucerna- és lóheremaggal még sohasem táplálták — azt hiszem, a mostani közélelmezési minister ur nem tudná ezt a kunsztot megcsinálni — az embereket és a hadsereget, a múltban ehhez is hozzányúltak. Általában volt egy idő a magyar mezőgazdaságban, amikor a bort kivéve minden cikk, amelyet a magyar mezőgaz-