Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-35

302 A Nemzetgyűlés 35. ülése 1920, évi április hó 26-án, héifon. tudtuk akkor, amikor szerkesztettük és tudjuk ma is — nem annyira a pillanatnak, mint a jövőnek szolgált és pótolta a múlt mulasztásait, pótolta azt, amit évtizedeken át mulasztottunk országunk megismertetése tekintetében. Es hogy ez mily nagy mulasztás volt, bizonyitja az, hogy már ma is, amikor pedig ezek a jegyzékek egész terjedelmükben csak nagyon kevesek előtt, a nagy tömeg előtt pedig csak a legszerényebb kivonatokban ismeretesek, mégis már látom a mentalitás megváltozását ezek alapján és látom azt, hogy bizonyos csodálkozással tekintenek egy-egy kérdésünkre és egy bizonyos csodálkozással látják, hogy egészen más ez, mint ahogy eddig képzelték, hallották vagy informálva voltak. A béke-delegáció további munkája a békejavaslatra való válaszadás volt. Ez a válaszadás gróf Apponyi Albertnek, a béke-delegáció elnökének (Általános éljenzés és taps. Felkiáltások : Éljen Apponyi!) azzal a kiváló beszédével kezdődött, amelyet az ötös-tanács előtt tartott és amelyet azzal a mondattal kezdett, hogy amennyiben a békeszerződésen lényeges változtatás nem történik, az reánk nézve elfogadhatatlan, mert teljesíthetetlen, összes válasz jegyzékeinken ez a hang, ez a tenor vonult végig. Es a magyar béke-delegát, ció mindig meg tudta őrizni a nemzet méltósága, sohasem hajlott meg, argumentumai mindenkor nemzeti méltóságának súlyával voltak előadva. Ez az az érték, amely nálunk minden értéknek megdűlésekor is csorbittatlanul fennmaradt és amelyet megőrizni első kötelességének tartotta a béke-delegáció. (Helyeslés.) Ami a béke-delegáció munkájával kapcsolatban magát a békeszerződést illeti, azt hiszem, Sigray Antal igen tisztelt képviselőtársam nagyban és egészben helyesen jellemezte a helyzetet, de az előtte szóló képviselőtársaim is, mint Kovács István néhány nappal ezelőtt tartott beszédében, helyesen látták a helyzetet. Azt hiszem, meg kell születni annak a felismerésnek, hogy a nemzet ezt a békeszerződést csak ugy fogadhatja el, ha meg van győződve arról, hogy ez a békeszerződés még módosítva sem lehet végleges, hogy ez a békeszerződés csakúgy, mint az az egész munka, amit eddig végeztek, Európa újraépítésének csak egy bizonyos kezdetét jelenti és amely munka az uj helyzet felismerésével, lassan-lassan tisztultabb nézetekhez vezet és etappról-etappra egy teljesen uj állapothoz visz, olyan állapothoz, amely valóban a megértésen alapul. Sigray igen tisztelt barátom azt mondotta, hogy a nemzet ezt a békét csak óvással fogadhatja el, óvással a béke revízióját illetőleg, óvással, amely azt hiszem, oly természetes, hogy ezt még a külföld is elvárja. Hiszen a külföld is tudja, hogy ez a nemzet nem mehet bele egy öngyilkosságba. (Ugy van ! ügy van !) A békefeitételeknek a súlya olyan, hogy azt ez a nemzet, amely a bolscvizninson és román megszálláson ment át, nem viselheti el. Annak a felismerése, hogy ez az állapot elviselhetetlen és tarthatatlan, meg kell hogy jöjjön. S ha mi meggyőződtünk erről a felismerésről, akkor meg lehet majd találni az utat mindkét részről egy helyesebb megállapítás és megoldás felé. Talán ismét egy francia iróra ^hivatkozhatnám, aki egy más államról beszélve, de amelynek határai szintén síksági határok voltak s amely szintén védhetlen határok között kellett hogy éljen, Brandenburgról azt mondotta, — s ez az iró Henry Lavisse volt, a franciák legnagyobb történetirója — hogy Brandenburg arra volt kárhoztatva e határok között, amelyek között hazát teremtem alig lehet, hogy megnövekedjék vagy öngyilkos legyen. A nagyhatalmaknak nagypolitikusai lassanként visszatérnek ahhoz a mentalitáshoz, amely nagy íróiknak, nagy tudósaiknak, nagy filozófusaiknak mentalitása és felismerése volt. Ha /visszatérnek Henry Lavisse felismeréséhez, ha visszatérnek Henry Lavissenek ehhez a látnoki mondásához, akkor ők is be fogják látni azt, hogy itten meg kell találni azt a megoldást, amely megértéshez és amely ekvilibriumhoz vezethet. Azt hiszem, ez az, amit Sigray t. barátom is mondott. S itt még egyszer le szeretném szögezni azt, hogy odakünn is, idebenn is, annak a felismerésnek kell érvényesülnie mindazokban, akik Európa egyensúlyát ismét helyre akarják állitani, hogy keressék azokat az alapelveket, amelyek a nemzetekben és országokban megvannak és ne keressék azokat a momentumokat, amelyeket a káborus pszichózis teremtett meg, szakítsanak ezekkel és térjenek vissza annak mérlegeléséhez, ami maradandó és ami örökkévaló, örökkévaló annyira, amennyire csak nemzeteknek, országoknak az élete örökkévaló lehet. A mi részünkről meg kell ezeket az eiőket mutatnunk és azokat az erőinket, amelyek bennünk vannak, meg kell erősítenünk. Meg kell erősítenünk azt az erkölcsi erőt, azt az erkölcsi súlyt, amely az utolsó nagy érték, az egystlen érték, amely teljesen konzerváltatott, amelyet a háború nem tudott és a háború utóeseményei sem tudtak teljesen tönkretenni, amely ismét megnyilatkozik az újra ébredő nemzetben s amely ezt a nemzetet — teljesen megfosztva az anyagiaktól és megrendítve pár hónapon át erkölcsi világnézetében is —• képessé tette arra, hogy ilyen rövid idő alatt a konszolidációnak nemcsak az útjára lépjen, hanem azon erős lépésekkel haladjon tovább. Ezt a külföld felismeri, de ezt fenn is kell tartanunk ; és ezt nem tartjuk fenn máskép, azt hiszem, mint az erőnek és egységnek mutatásával, az egység mutatásával kifelé, a parlamentben, társadalomban, a politikai és a társadalmi életben, (Általános helyeslés.) minden irányban egy egységes frontot mutatva a külfölddel szemben. Akkor a külföldön lesznek barátaink, nem mondom, hogy önzetlen barátaink, hanem önző barátaink.