Tanácsok országos gyűlésének naplója, 1919. I. kötet • 1919. június 14. - 1919. június 23.
Ülésnapok - 1919-3
42 Tanácsok Országos Gyűlése 1919. évi június hó 16. nagyobb jelentőségű volt. Mindén az ő kezükben volt, elvtársaim. S a bank, a finánctőke szívtelenebb volt, mint akármelyik kapitalista. Hiszen a bankigazgatók, akik a párnázott ajtók mögött ültek, nem voltak esetleg szívtelenek, ha bejött hozzájuk egy nyomorék, talán hajlandók voltak neki valamit adni, de könnyen tűrték és könnyen elbirták azt a nyomorúságot, — bármily jószivüek lettek volna egyébként — ami tőlük 100 vagy 200 kilométernyire az egyes üzemekben történt, az őket nem érdekelte, csak kiadták az utasításokat azoknak a hajcsároknak, akik a munkásokat kizsákmányolták s kiadták az utasítást, hogy ennyit és ennyit kell produkálni, nincs semmiféle kimélet, ennyi és ennyi hasznot kell kisajtolni» Az a munkaadó, aki közvetlen érintkezett a munkássággal, többé-kevésbé mégis bizonyos emberi kapcsolatban volt vele, látta, hogy az is ember, hogy annak is vannak emberi bajai és szükségletei, A bank azonban, amely irányította most már az egész termelést, nem látott embereket, csak gyárakat és számokat látott. Látta, hogy ott van 864 munkás ; az a 864 munkás n Q m 864 °mb°rt j Q lentett, hanem 864 pénzforrást, amelyből minél többet kellett kisajtolni. A bankoknak ezt a jelentőségét tehát, hogy ők voltak tulaj donképen a legfelsőbb hajcsárok, hogy a bankok kezében volt az egész termelés, hogy ők voltak a termelés tulajdonképeni vezetői, a trösztalakulatok, — a bankoknak ezt a szerepét megszüntettük. Nem azzal, hogy köztulajdonba vettük a bankokat, hanem valóban azzal, hogy az üzemeket köztulajdonba vettük. Ennyiben tehát Varga elvtársamnak igaza volt, a bankoknak ilyen köztulajdonba való vétele nem jelentett valami különös anyagi nyereséget a proletárállamnak ; je« lentett azonban egyrészt erkölcsi nyereséget, hogy a kezünkbe vettük azokat a jogtalanul megszerzett igényeket, amelyeket a bankok az ő papírjaik tömegével gyakoroltak, másrészt pedig jelentette azt, hogy valóban szétszakítottunk minden lehetőséget, amely a vállalatok és bankok között fönnállott, mert ha nem kerülnek ellenőrzés alá, különösen most, amikor még nem sikerült teljesen megszervezni a pénzellátást, valamelyes formában egyrészt fenntartották volna a kapcsolatot, másrészt fenntartották volna a bankok azt a lehetőséget, hogy esetleges visszatérés •esetében azokat pénzügyileg megint a kezükbe kaparintsák. A biztositó-intézetek köztulajdonbavétele, amely ezzel egyidejűleg történt, mást jelent. A biztositó-intézetek igen hasznos munkát végeztek. Nem lehet azt mondani, hogy a biztosítóintézetek valamilyen kapitalista intézmény lettek volna, amely a munkástársadalomban most mindjárt felesleges, csak azt lehet mondani, hogy ezt a szükséges intézményt a kapitalisták a saját javukra kihasználták. (Igaz! Ugy van!) A biztositás intézménye azonban meg is fog szűnni abban a pillanatban amikor minden köztulajdon lesz, amikor a társadalomé minden, minden károsodást is a társadalom együttesen visel, amikor a társadalom valóban gondoskodni tud arról, hogy mindenkit, aki munkaképtelen vagy dolgozni nem tud, a társadalom eMeson. Ez a szervezet aaonban a jelen pillanatban még nincsen meg. Abból az elvből kifolyólag, amelyet millió hangoztatunk, hogy nem akarjuk azoknak a vagyonát elvenni, akik a saját munkájukkal szerezték meg, nem akarjuk elvenni azokat a kis vagyonokat, amelyeket ugy szereztek, hogy senki más munkáját nem vették igénybe, senki más munkájából egy részt sem raboltak el, abból a szempontból hogy nem leh^tség^s, hogy azoktól a munkástársainktól, akik bizonyos előrelátásból és taka rékosságból biztosítást kötöttek, hogy elhalálozásuk esetére hátramaradottjaiknak vagy öregségük esetére maguknak egy kis tőke álljon rendelkezé sükre, ezt nem lehet egyszerűen °lvonni, nem lehet tehát a biztosító-intézeteket beszüntetni, hanem ezeket köztulajdonba vettük és tovább kezeljük azzal, hogy ezek minden biztositási kötelezettségüknek eleget tesznek. Természetesen ott, ahol ez a biztosítás olyan jellegű, hogy megállapítható, hogy itt megint valamilyen idegen munkaérték felhalmozásáról van szó, ahol megállapítható, hogy annyi biztositási dijat a saját munkájából nem fizethet, ott épugy redukálni fogjuk, mint ahogy redukáltuk a bankoknál a tőkék feletti rendelkezés lehetőségét, amikor azt mondtuk, hogy munka nélkül senki többet, mint 2000 koronát ne vehessen fel, ami azt jelenti, hogy a múlt ne zsaroljon ki bennünket, a jelent. Amint az előbb azt mondtam, hogy nem tehetjük, hogy mi előre kizsaroljuk a jövőt, ugy nem engedhetjük meg, hogy azok, akik a múltban legnagyobbrészt jogtalanul, másoktól elrablással tőkéket szereztek, bennünket a jelenben kizsarolhassanak, hogy elvonják előlünk az úgyis szűkösen rendelkezésre álló javakat. Ugyanebből a szempontból kellett beszüntetni a szelvények beváltását. A szelvények valóságos jelképei voltak a munkanélküli jövedelemnek. Azt tudják elvtársaim, hogy egy valódi kapitalistát mindig ugy képzeltek el, hogy reggeltől estig értékpapírok szelvényeit vágja. A szelvények jelentették valóban a munkanélküli jövedelmet, mert hiszen rendszerint nem az az igazgató volt tulajdonképen a kapitalista, aki az üzemben volt. Az a kapitalisták szolgálatában állott és sokszor túlságosan jó szolgálta a kapitalizmust és igen kevéssé védte meg a munkásság érdekeit, lehet tehát, hogy a munkásság közvetlenül annak a zsarolásait érezte. Lehet, hogy akik egyáltalában nem vettek részt a termelésben, nem végezték az irányítás munkáját, nem is tudták sokszor, hogy mi történik az üzemben : azok éltek az ott dolgozók verejtékéből és ennek foTmája volt, hogy részesedésük révén — amelyet a papir igazolt — szelvény alakjában kapták meg a munkanélküli jövedelmet. Tisztelt elvtársaim ! Ezzel kapcsolatban megint hangsúlyoznom kell, hogy itt sem szándékol-
