Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-819

192 Sl9. országos ülés 1918 augusztus 7-én, szerdán. szetesen siralmas eredményei voltak, alig 10%-a annak, amit be kellett volna adni. Ekkor újra rekviráltak s még szigorúbban. Megint siralmasan kevés folyt be. Rekviráltak harmadszor és végül ennek a szegény földmivesnek elvitték 5—10—20 kgr. apró tételekben a kukoriczáját, az aprójószágától, a javitás alá tett malaczától. sőt elvitték a vetőmagját is. Magam is igy jártam. Aminek az a következménye volt, hogy Bács megyéből és Torontálmegyéből kellett drága áron kukoriczát szerezni. Képzelhető, hogy hatott az ilyesmi a nép lelkére. Ehhez hozzájárul az is, hogy a t. kormány nem foganatosította annakidején az ipari produktumok rekvirálását, sem az árak makszimálását, igy sem a köztisztviselők nincsenek kellőleg ellátva ruhával, a gazdák meg épenséggel nem tudják beszerezni sem ruházati sem pedig gazdasági szükségleteiket. Nagy meglepetésemre tapasztalom, hogy már nemcsak a kis- és törpebirtokosság nem csinál lelkiismereti kérdést a makszimálig áron felül való eladásokból, hanem már a közép- és nagybirtokosság sem. Engem is kérdeztek amikor sertéseim eladásárólvolt szó, hogy makszimális áron adom-e el azokat. Hogyne, mondtam. Mire felvilágosítottak, hogy ma már képtelenség, hogy a gazdaközönség a makszimális árakat betartsa, midőn termelési költségei annyira fokozódtak.Eladja hizott sertéseit valamely vállalatnak vagy gyárnak, amely munkásai ellátására a közélelmezési hivataltól beszerzésekre fel van hatalmazva és ezen vállalatok kilogrammonként a makszimális áron felül 5—6 korona árt adnak, ami az én 130 métermázsa élősúlyt kitevő eladásomnál 60—70.000 korona többlet jövedelmet jelentene. Én azonban lelláisméretes ember lévén, Deák Ferencz adomájára gonodltam, amely szerint a magyar ember nyáron a faluban nyilt helyen nem pipázik, mivel minden udvarban nyomtatnak s igy könnyelműen eldobott gyufaszál nagy tűzvészt okozhat; egy izben nyári időn falun keresztül utazott egy úriember s megkérdezett egy gazdát, vájjon ebben a faluban meg van-e tiltva a dohányzás, pipázás. Nincs megtiltva, felelte a gazda, de lelkes, becsületes ember nem teszi. Én is ilyenforma konzekvenoziát vontam le a magam részére. A gazdaközönség minden áldozatot meghoz a habom sikerének biztosítására, csak azt kéri, hogy hagyják meg neki azt, ami gazdasága és élete fentartására szükséges. A felesleget szívesen odaadja. Az alsófoku hatóságok azonban kérlelhetetlenül bánnak el a gazdaközönséggel. Az idén pl. a sertésrekvirálásnál nem azt nézték, hogy melyik gazdának milyen az állománya és mennyi a feleslege, amit el lehetne venni hizlalás ezéljára, hanem ami a legkényelmesebb eljárás volt, akihez legkönnyebben hozzáfértek, annak elszedték sertését. Ebből aztán csak panasz és elégedetlenség származott. Ugyanúgy volt a marharekvirálásnál; Csongrád megyében minden három hónapban rekvirálnak, holott ott már nincs mit elvinni, hiszen a nyugati részen már négy év óta nem volt megfelelő kukoriozatermés. A gazda örült, hogyha megtarthatta fejős tehenét, igavonó jószágát. Ki lett azonban mondva., hogy 60—80 darabot Julius 15-ére ismét be kell szállítani. Azt is oly lelketlenül csinálták, hogy bár vasúti rakodóállomásunk volna 3 helyen is, u. m. Királyhalmon, Horgoson és Kisteleken és a három emberből álló bizottságnak könnyebb volna ezen vasúti rakodó állomásokon megjelenni, hogy az ama határba való 30—40 darab szarvasmarhát átvegyen, nem, a szigorú rendelkezések ugy szóltak, hogy tartozik mindenki marháját a járás központjára, Dorozsmára bevinni, ugy hogy a gazdának sok esetben marhájával 20—30 kilométer utat kellett megtennie, amiközben az 60—-70 kiló súlyt veszített, mielőtt a mázsára juthatott. Az ilyen szekatúrákért, jól tudom, hogy a minister urat és közvetlen közegeit semmi felelősség nem érheti, mert a szabály az, hogy az elrekvirálandó marha nagyobb körzetekből vonandó össze. Azonban, ahol ilyen kedvező a helyzet, mint ami vidékünkön, ahol 4—5 vasúti rakodóállomás is áll rendelkezésre, ily esetekben a vármegye részéről kellene megfelelően indokolt propozicziót tenni, azonban, sajnos, senkinek sem jut eszébe, hogy ily ténykedésekkel a gazdaközönségnek szolgálat teljesíttessék. Ezeket óhajtottam annak bizonyítására előadni, hogy a közigazgatás alsó szervei, daczára a hirdetett nagy szeretetnek a magyar nép iránt, nem tesznek eleget hivatottságukriak. Mikor pl. július 25-én az utolsó marharekvirálás volt, az emberek sirva fakadtak, amikor elszedték fejőstehenüket, hasas üszőjüket, holott ha megfelelő körültekintéssel kezelik a dolgot, bizonyosan találtak volna gazdaságokat Csongrád megyében, ahonnan a megállapított élő huskontingens a szegényebb néposztály sérelme nélkül lett volna összeszedhető. De itt van a legeklatánsabb eset, az, hogy a belföldi katonaság husszükségletét mindenütt bőven megvásárolhatja a vásárokon, miután ott általában igen jelentékeny a felhajtás. Ezek a rekvirálások egyenesen a huskonzervgyárak részére történnek, még pedig ilyen machináczióval, hogy az állatokat kiéheztetik, azután a lehető legroszszabban klasszifikálják és a lehető legolcsóbban, legfeljebb a folyó ár kétharmadán összevásárolják. Nem csoda, ha a nép, tapasztalva ezt a méltánytalanságot, igazságtalanságot, azután elégedetlen. És tetszik tudni, lát tesz felelőssé? Bizony a kormányt és elsősorban az urakat. Azt mondja : az urak a z okai, akik soha nem tudnak igazságot tenni, önmaguk j avara mindent megtesznek, ellenben a szegényeket nem pártfogolják. Ez a magyar közigazgatásnak határozott vétke és bűne. Ép ezért a következő interpellácziót intézem a t. földmivelési minister úrhoz (olvassa) : »Van-e arról tudomása a t. földmivelésügyi minister urnak, hogy a marharekvirálások az Alföldön a legtöbb helyen a legnagyobb méltánytalansággal hajtatnak végre, hogy nevezetesen