Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-780

70 780. országos ülés 1918 április 26-án, pénteken. részük idegen csapatokban, idegen tisztek alatt szolgál és ezek a maguk fajtáját támogatják, pártolják. Hogy milyen igazságtalanságok történnek, annak illusztrálására felhozok egypár esetet. Bartalis Mihály k. u. k. Mineurwerker Conipagnie 53., bátyja 1914-ben G-alicziában elhunyt. Másik bátyja hadifogoly. Három bátyja szolgál. Egy bátyja állami tanitó, fel van mentve. 60 éves atyja az oláh betörés alkalmával eltűnt. Otthon öreg anyja és nővére van. Földjük 36 hold. Még a múlt év őszén gazdasági szabadságot kapott. Anyjához leérkezett a ministeri rendelet a szabadság megadásáról. Máig sem engedték el. 17 hónap óta megszakítás nélkül a fronton van. Zaka József, k. u. k. Divisions-Train-Kolonne 65. 1915. szeptemberében a népfelkelő-szemlén alkalmasnak találtatott. 1916. április 4-én bevonult a 32. gyalogezredhez a Mária Terézia-laktanyába. Azonnal elvitték Budapestről Bukovinába. A feleségét telefonon értesítette, hogy ruhát küldjön ki a józsefvárosi pályaudvarra. Gyermekétől el sem búcsúzott. Azóta egyszer sem kapott szabadságot. Ez a levél tegnap érkezett Ukrajnából. K. u. k. Betriebskompagnie Hauptmann Penzl. Gross Viktor nevű katona irja, aki 18 hónapi frontszolgálat után, mint rokkant katona, beosztatott a Heeresbahn-ezredhez. Jelenleg Ukrajnába lett vezényelve Vasúti szolgálatra. Azt irja : »Vasuti szolgálatot nem kaptunk, hanem odaadtak minket egy czivilvállalatnak erdőt irtani, amely a parancsnokságnak naponta fizetett érettünk. Én szabadságot 32 hónapja nem kaptam. (Mozgás balfelől.) Kértem századkihallgatáson, elutasitottak. Kértem magasabb parancsnoki kihallgatáshoz elővezetésemet. Megtagadták és büntetéssel fenyegettek. 1917 deczomber havában magyar hadikölcsönre 1200 koronát jegyeztem. Szabadságot erre sem kaptam.« Csuhás János tüzér, tábori posta 405. »Már 1915 óta nem láttam hat gyermekemet és feleségemet.* És ami egyesekkel megtörténik, az megtörténik egész magyar csapatokkal is. A 7. vártüzérzászlóalj harcztéren levő legény^ sége irja 1918. évi január 28-án : »A háború kitörése óta a harcztéren vagyunk. Itt nem offenzív jellegű, hanem kizárólagosan álló harcsok fordulnak elő. Poziczióink nem igen vannak 2000 méteren alul, ellenben igen sokszor 3000 méternél is magasabban. Hogy mit jelent ez 2500—3000 méternyi vagy ennél is nagyobb magasságban lenni, azt magyarázni felesleges. És mi az idén már a negyedik telet vagyunk kénytelenek így eltölteni, ami ránk, magyarokra nézve egészen közönséges kinzás. Nem a mögöttes országrészbe szeretnénk menni, noha erre régen érdemesek volnánk, hanem más harcztérre.« Pár nap előtt újból jött levél tőlük, amely ugyancsak felpanaszolja helyzetüket és hozzáteszi, hogy a háború eleje óta mindig az első harczvonalon, egyszer sem a hadtápvonalon voltunk és még a Károly-keresztet sem kaptuk meg. (Mozgás.) Ez a magyar sorsa a hadseregben. És ez ellen nincs orvosság. Majd ha a békekötés után felállítjuk a magyar hadsereget, beosztjuk őket oda alpesi állásukból. Mert most nincs beleszólásunk a dologba, minden hatalmat a hadseregfőparancsnokság és a hadügyminister okkupált. Igazságtalan lennék, ha mindezért a kisebbségi kormányt és a honvédelmi minister urat okolnám, mert ők már itt igy találták a feladott helyzetet. Nekem sürü érintkezésem van a honvédelmi minister úrral és meggyőződtem, hogy a bajokat, ha a maga hatáskörében intézkedhetik, orvosolja. (Helyeslés hálfelől.) De a sok panasz nem a honvédcsapatoktól jön, hanem a közös csapatokhoz és az idegen csapatókhoz beosztott magyaroktól. Erre pedig a honvédelmi minister urnak befolyása nincs, az rá nézve tilos terület. Ott legfeljebb azt teheti meg, hogy a panaszt illetékes elintézés végett tküldi a hadseregfőparancsnoksághoz, vagy a hadügyministerhez. Nekünk pedig nincs semmiféle szervezetünk, semmiféle bizottságunk, amely erre befolyjon. A delegáczió máskülönben sem ér semmit, de most, hogy a háború négy esztendeje alatt egysze

1- hivták össze csak, az ellenőrzés szervezetének valóságos paródiája. (Igaz! ügy van! balfelől.) Az első Ar. Kom. Quartiermeister-Abteilung I. Gruppéj a Székely udvarhelyen a múlt őszszel zászlósiskolát állított be. Tizennyolcz tantárgyat adtak ott elő osztrák-cseh tisztek és a tanfolyamra honvédönkénteseket is vezényeltek. Az egyik önkéntes ezt irja : »Alföldi magyar és honvéd vagyok. Egy szót sem tudok németül, a honvédeknél magyar nyelvű tiszti iskolát végeztem. Parancsnokunk kijelentette, hogy minden művelt embernek kell németül tudnia, mert az általános nyelv a német és nekünk honvédeknek is németül kell tanulnunk. Különben igen kemény kifejezésekben is volt részünk, amelyeket leirni nem akarok, csak nagy szívfájdalommal hallottam. Borzasztó, hogy Magyarországon a magyarságért szenvednie kell! Rettenetes a lelki szenvedésünk. Ugy tudom, hogy a magyar honvédeket nem lehet kötelezni német iskolára, német kommandóra. Szomorú szivvel látom, hogy a háboTu negyedik évében, mikor ö felsége is hajlandó megadni a magyar vezényszót és hadsereget, akkor minket magyar nyelvű honvédeket osztrák modorban, német nyelven nyomorgatnak, és szidalmaznak azért, mert magyarok vagyunk Magyarországon.« (Mozgás balfelől.) A panaszt közöltem a honvédelmi minister úrral, mire azt az értesítést kaptam, hogy a cs. kir. főparancsnokság megkerestetett, hogy a honvédséghez tartozó hadapródegyének csakis olyan kardostiszti tanfolyamra vezényeltessenek, amelyekben az oktatás nyelve magyar. Egy későbbi levélben'azután értesít a honvédelmi minister ur a fő-