Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-779

779, országos ülés 1918 április 25-én, csütörtökön. 47 hogy ilyen nyomás alatt legyen egy nemzet a másikkal szemben ugyanakkor, amikor nincs közös ruhaellátási tanács és Ausztriát a legmagasabb nyomás nem kényszerit arra, kogy a fehérneműjéből, a ruhájából és bőrnemüből, amit a mi gyapjúnkból és a mi állatainkból csinál, ideadja nekünk, ami neki feleslege van. Én azt hiszem, ha a legmagasabb helyen ezeket nyíltan, becsületesen előtárják, ez bizonyosan méltányló meghallgatásra fog találni. Hibájául rovom fel kormányunknak és politikai állapotunknak, hogy soha ilyenekről szó nem esik, pedig ezek lényeges dolgok, mert azokról az eszközökről és élelmiszerekről van szó, amelyek a nyomorúságot csinálják, vagy a boldogulást lehetővé teszik. Ezek minden embert egyformán érdekelnek és az a hős, aki a csatában elesik, vagy fogságba jut, ezekre gondol: mi lesz a családjával, lesz-e kenyere, ruhája, lakása és ezekre idehaza mind nem gondoltak ; megy minden a maga utján, ahogy lehet. Tudom például, hogy a télen nyolcz napon keresztül 30 vaggon liszt ment ki a cseheknek a kvótán felüli rendkívüli mennyiségben. Egy vasutas jött hozzám azzal, hogy »uram, bár semmi közöm hozzá, de nem tudom tovább nézni«, és mutatta az erre vonatkozó leveleket. Akkor volt ez, amikor a korona Csehországban járt és — nem tudom, tudnak-e róla a legmagasabb kabinetirodában — az egész mennyiséget, amely az Érezhegységbe volt szánva, nem is vitték oda, hanem 14 vaggont lekapcsoltak és ez Bécsbe ment. Csak szigorú vizsgálat tudná megállapítani az igazságot ; én nem adhatom oda az adatokat, mert akkor kitűnnék, kitől kaptam. De ha az Erczhegységben éhhalál van és ezt a magyar ember gyomra rovására kell megakadályozni, akkor miért nem vitték mind a 30 vaggont oda ? Kétségtelen, hogy Ausztria szorult helyzetben van és pedig azért, mert rossz az ő földmivelési politikájuk is, és nincs elegendő termelő talajuk. De akkor Magyarországnak rekompenzácziós üzleteket kell kapnia, nem az üzlet, hanem az anyagok kedvéért. Ott van az a szegény magyar paraszt-zsellér, aki a napszámból, kapálásból él; nincsen földje, de van háza, bár adóssággal tele, épen hogy lakbért nem fizet. Ha télen munkába akar menni, kell hogy legyen csizmája, talpaltatnia kellene, mert különben lefagy a lába a 15 fokos hidegben. S akkor jön a galicziai menekült és kinál csizmát, bőrt lisztért. Hogyne adna, ad lisztet érte. Ezeket aztán nekünk kell eltartanunk és a hatóságnak temérdek a baja velük. Pedig ha Ausztriától megfelelő mennyiségű bőrt kapnánk, akkor el tudnánk tisztességes áron látni minden elláttatlant és akkor nem kellene a galicziai csempészeknek adni a lisztet, hogy drága áron czipőt adjon érte. (Mozgás balfdől.) Ausztria animozitását egészen meg tudom érteni, mert félre van vezetve, másrészt fejtegettem, hogy mily okokból ered. Nem lehet csodálkozni az animozitáson, hiszen ha az osztrákok lejönnek Magyarországra, akkor itt csakugyan egy tejjel és mézzel folyó Kánaánt találnak, mert nem mennek el Szalkszentmártonba, sem Kiskócs községbe, Nyíregyházára sem mennek le, hanem lejönnek Budapestre, Nagyváradra, Miskolczra, Pozsonyba, Pesten is a Ritz-szállodába, a Hungáriába és ott látnak nagy társaságokat, amelyek dőzsölnek; vaj, tojás, sajt, fehér kenyér, liszt van bőviben. Az összes szállodák tele vannak idegenekkel. Először megeszik azt, amit Magyarországnak meghagyott Ausztria, mert mióta legfelsőbb közös élelmezési tanács van, azóta Magyarországnak csak meghagynak bizon}^os mennyiséget ; ebből letörnek egy jó darabot mindennap az idegenek. 30— 40.000 idegen van csak Budapesten ; letörnek egy darab kenyeret, de ez nem elég. Visznek a tarsolyukban másik három darab kenyeret, de még ez sem elég ; visznek egy hatalmas nagy tenyésztelepet, a gyűlölet telepét. Elmesélik : »Budapesten voltam öt napig ; jóllaktam, ettem vajat, tojást, sonkát, kalácsot, reggel; délután tejszínhabos kávét a Wippnernél, vagy hogy hívják azt a helyet a Hűvösvölgyben. Ez mind szabad Magyarországon. Azt nem nézik, hogy Szalkszentmártonban és Mezőtúron hogy él az a szegény nép ; azt nem látják, csak ami Budapesten történik, csak azt látják, hogy a Ritzben, Hungáriában, Astoriában, Royalban és nem tudom hány vendéglőben és kávéházban zsúfolt hölgyek és urak hogy lakmároznak. Szóval elmondják, hogy akinek pénze van, az Budapesten mindent kaphat. (Helyeslés balfelől.) Nem helyes ez, t. képviselőház, mert ha szigorúan, szabály szerint kell élnünk, akkor ez alól a szabály alól legfeljebb a mezei munkát és testi munkát végzőknek van jogosultságuk kivételre, tehát az ipari és földmüvesmunkásoknak, (ügy van! balfelől.) mert korgó gyomorral irni, nehezen bár, de még csak lehet, — én próbáltam — de kapálni nem lehet. És ha mindent keresztülhajtunk tisztességesen, akkor Ausztriában nem léphet fel, szerintük joggal, az animózitás, hogy itt tejben, vajban fürdünk és nekik nem adunk semmit. Az idegenek kérdésével kapcsolatban kell rámutatnom, hogy az ősz óta, amióta a galicziai menekülteket el kellett volna távolítani az országból, a belügyministerium két ízben adott máiAusztria kívánságára halasztást a galicziaiaknak. Ezek egy része közsegélyre szorult, nagyobbik része azonban nem. Ha most nem tudjuk visszaküldeni őket Galicziába, akkor sohase mennek el, mert egy részük már házat, földet vett itt és üzi a maga lánczkereskedelmét mind szélesebb körben ; akkor nem tudom, mikor fog ez sikerülni. Másrészről nincs rá módunk, nincs lakásunk, ahol tartsuk őket, hiszen a magyar anyák gyermekei sem kapnak lakást és a zsúfoltságban egymást ragályozzák a beteg gyermekek, mert nincs kórház és akkor mi itt tűrünk Budapesten 40— 50.000 idegent, köztük 10—12.000 galicziait ?