Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-796

796. országos ülés 1918 ju zetői és vele az osztrák magyar külügyi hivatal férfiai is. Bocsánatot kérek, a békét azon az alapon követeljük, — és ez magyar nemzeti érdek, amely előttem mindenek felett való — hogy annekszió és kárpótlás nélküli békét kössünk. Ha mi a német imperializmus szolgalatában mindig tovább és tovább megyünk különböző czimletek alatt, mint Litlivániában is láttuk és mint Ukrániában is látjuk, hogy anneksziók történnek és gazdasági rekvirálások folytán kárpótlások történnek, akkor nekünk nincs meg az az erkölcsi alapunk az enteníe-államokkal szemben és a történelem részére, mint amikor az volt a komoly álláspontunk, hogy csak annekszió és kárpótlás nélküli békét óhajtunk kötni, tehát csakugyan csak védőszövetség volt ez a mi osztrák-magyar-német szövetségünk. Ezt megmondani a magyar nemzet nevében: minden népképviselőnek kötelessége. Ez ellen rendszabályokat lehet hozni, de minél erősebb rendszabályokat fognak hozni, annál inkább tudni fogj a a nép, hogy telj esen visszafelé, a reakczió és az imperialista törekvések szolgálatába került a kormány politikája. Áttérek ezután a tisztviselők helyzetére, mert hiszen ez egyike a legnagyobb érveknek arra, hogy ettől a kormánytól a béke és a rend utján való kormányzás nem várható. A tisztviselőkérdésben ugyanaz történt, Magyarországon, mint minden fontos nagy állampolitikai kérdésben, hogy mindig engedtek annyit, amennyit erővel kikényszeritettek belőlük. Az általános választójog történetében azt látjuk, hogy a kormány a népjogok irányában engedett annyit, amennyire a kormányzatot erre rákényszeritették és mihelyt azt látta az uj kormány, hogy fegyverrel kezében visszatarthatja a népet, ismét visszavonta ezt az igéretét. Ép ugy a tisztviselők helyzetében azt kell látnunk, hogy a kormány csak annyit tesz. amennyit a tisztviselők mozgalma és jajkiáltása, valamint a közélet nyomása belőle pillanatnyilag kikényszerit. Foltoznak, de soha gyökeres orvoslást nem csinálnak. A tisztviselők kérdésében is ezt látom épen a beszerzési csoportokkal kapcsolatosan. A beszerzési csoportok nem mások, mint jámbor óhajtó testületek. Azok vehetnek, amit épen venni tudnak, azoknak semmi erőeszköz nem áll hatalmukban és amint múltkori interpelláczióm alkalmával bátor voltam kifejteni, a tisztviselő-csoportok csak teljesen tizedrendü szükségleti czikkeket árusítanak, amelyek nem lényegesek a tisztviselők megélhetésére, ellenben épen a lényeges czikkeket, a liszt kivételével, nem tudják beszerezni. A generális segités tehát nem lehet más, épen mert pénzt már nem adhat a kormány eleget, hogy az állam részéről láttassék el a tisztviselői hadsereg, ép ugy, mint a másik hadsereg. Ma, amikor a rendkívüli felhatalmazásról szóló törvény alapján joga van a kormánynak rekviráltatni, amint rekvirált at a katonaság részére, ép ugy rekvirált ásson a tisztviselők részére, inius 20-án, csütörtökön. 447 illetve a központoktól a szükséges mennyiséget vegye el és a tisztes kereskedelem utján, nyugták ellenében adjon a tisztviselők részére annyit, amennyi kell és csak azután a többit adja át a közforgalom czéljára. A tisztviselők megélhetése ma már annyira veszélyeztetve van, hogy ha az állam elemi szükségleteikről nem gondoskodik, hogyha nemcsak az élelmiczikkeket, de lakást, fűtést, ruhát és fehérneműt nem bocsát rendelkezésükre, katasztrófa fog történni. Ez a katasitrófa kéc irányban fog megnyilvánulni. Egyfelől anarchiában és munkátlanságban, másfelől, ami még rettenetesebben szomorú, ami egy hosszú, évtizedes és majdnem kiirthatatlan betegségnek fogja alapját megvetni : a korrupczióban. A mártirság megy egy darabig, de nem soká. Az a tisztviselő, aki családjáról nem tud gondoskodni, akinek gyermeke éhezik vagy mezítláb jár, nagy hatalmat kezel, amelyért a különböző érdekek esengenek, várva lesik ezeknek a nagy értékeknek szétosztását. Csak egy példát veszek. Az a tisztviselő szállítási igazolványokat kezel ; a tőke, az alkalmi kereskedők esengenek érte, mert az nagy pénzt jelent nekik. Annak a tisztviselőnek csak egy tollvonásába kerül a teljesítés és a nagy tömegnél fogva senki sem ellenőrzi őt. Méltóztassanak meggondolni, hogy milyen könnyen esik abba a csábításba, hogy engedjen a korrupcziónak és ajándékozás kedvéért kiadja a szállítási igazolványt. Ugyanez a helyzet a pénzügy igazgatási terén is, az adónál, a különböző ellenőrzéseknél, engedélyeknél és igy tovább. Nem hiszem pl. hogy a pénzügyi biztosok fizetésükből és jövedelmükből meg tudnának élni. Pedig mégis élnek, kérdés : hogyan ! De vájjon nem jut-e a pénzügyminister ur eszébe, hogy elsősorban állami érdek az, hogy ezek ne eshessenek kísértésbe, veszélyes, kényszerítő kísértésbe, hogy a rájuk bizott nagy értékeket értékesíthessék a maguk javára. Nagyon drága spórolás az az állam javára, mikor az állam a tisztviselői fizetéseken takarékoskodik. Elismerem, hogy nehéz helyzetben van a mai kormány, miután ezt a kérdést még 1914. vagy 1915. év elején kellett volna rendezni, de amikor ezt konstatálom, épen azért, mert látom, hogy pénzzel nem győzi a tisztviselőket, kérem, követelem a tisztviselői kar nevében, hogy ellátásukat államilag biztosítsák nekik, amint jól vagy rosszul kifejeztem magamat, épen ugy, mint a hadseregét. Minden egyéb kísérlet a javításra, toldozás-foldozás, amely nem fog érni semmit. Rekvirálások utján, az adóhivatalok, pénzügyigazgatóságok, központok utján könyen lehet eszközölni az adminisztrálást, a kereskedelem utján pedig >a szétosztást, amelynek czéljára nem kell külön szervezetet alkotni, csak azt az elvet kell kimondani, hogy minden tisztviselő járandósága a mengállapitott szükségleti czikkeknél hivatalból állapittatik meg és hivatalból utalványoztatik. Hogy a beszerzési csoportok nem felelnek meg a beléjük helyezett reményeknek, azt, azt hiszem, a minister urak eleget hallják, kivételével