Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.
Ülésnapok - 1910-790
292 790. országos ülés 1918 június 5-én, szerdán. rokonszenvem volt és van is. Nem a fajt illeti ez, t. barátom, hanem illeti azt a műveltséget, kultúrát és humanizmust, amelyért az egész világ Franciaországnak adósa. Fényes Lászlő: Az nem a franczia politikusoknak szól. Hock János: De mindez, ugyebár, nem akadályoz meg, hogy azt a bánásmódot, amelyet ott tapasztaltunk, itt birálat tárgyává ne tegyem és nem indokolja, hogy tőrbecsalt ártatlan magyar emberekkel szemben gyakorolt bánásmódjukat egy pillanatig is mentsem. Mert ez talán még menthető volt akkor, midőn a háború kitörésének első pillanatában, a vér akut lázában és kitöréseiben a franeziáknak rémlátásaik voltak. Az ily szélsőségek az ő temperamentumokhoz tartoznak. De nem menthető most. Hála légj^en az Istennek, büszkén mutathatunk rá, hogy fajunk nemes tulajdonságai ily aberráczióktól nemzetünket megóvták. (Ugy van ! Ugy van !) és büszke vagyok rá, hogy a humanizmus álláspontját embertársainkkal szemben ez a sokszor lenézett és lekicsinyelt magyar nemzet képviselte, amire a történelemben mindig büszkén fogunk rámutathatni. (Helyeslés balról.) Tudtommal hazánkben franczik internálva fogságban nincsenek. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ha tehát igaz az, amit franczia részről állítanak, hogy 400 ilyen franczia van nálunk fogságban, akkor, azt hiszem, ez csak Ausztriában lehetséges. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Hogy mi szükségünk van nekünk erre, azt nem vagyok képes megérteni. Nemcsak az emberiesség revében, amelyre előbb is hivatkoztam, tiltakoznám ellene, hanem magyar honfitárstám érdekében is, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) akikkel szemben csakugyan akkor várhatunk teljes recziproczitást, ha ezt a megfelelő bánásmódot mi is biztosit]uk a franczia foglyok részére. Ha pedig ez a vád a franczia hatóság részéről csak ürügy lenne, amelylyel elodázni akarják az internáltak sorsának enyhítését, akkor kérdem a t. ministerelnök urat, miért nem keres a mi külügyministerünk kapcsolatot a franeziákkal, részint a vöröskereszt nemzetközi intézménye által, részint valamely semleges hatalom utján és itt a pápai széket is felemlítem, amely azt hiszem, legkönnyebben biztosithatná az érintkezést (Ugy van 1) a hadifoglyokkal és internáltakkal való emberséges bánásmód kérdésében és azt hiszem annál sürgősebben kell ebben az ügyben intézkedni, mert ujabban onnan nyert értelsüléseim szerint Franczaországban is rendkívül drágulni kezd az élet, az élelmezési és ruházkodási viszonyok teljesen megromlottak és az árak szédületesen emelkednek. Csak tegnapelőtt olvastam levelet Francziaországból, amely csudálom, hogy a czenzura rostáján keresztülhullott, amelyben olvasom, hogy rna már a tavalyi árak tízszeresét kell Francziaországban is élelmezésért és ruházatért fizetni. Ily körülmények között csodálatosnak tarthatom, hogy míg Németország között és a közöttünk lévő szövetségi viszonyt — mint ma hallottuk — még gazdasági tekintetben is mélyíteni akarják, addig nem marsirozunk együtt ebben a katexochén emberséges ügyben, amikor saját véreink megmentéséről is van szó. Nem hihetem, hogy külügyi hivatalunk előtt ez a kérdés teljesen ismeretlen lett volna, és azt hiszem, csak bizonyos nonchalance-szal, könnyelműséggel találkozhatunk akkor, amikor Németország egy befejezett szerződést és megállapodást tud felmutatni, inig a mi közvéleményünk teljesen tájékozatlan. Hozzám fordultak e tekintetben szülők s tegnap egy nagy küldöttséggel akartuk ezeket a ministerelnök urnak privátim elmondani, nehogy a ház elé kerüljön a kérdés, de mivel el volt a. ministerelnök ur fontos dolgokkal foglalva, megnyugtatásuk végett akartam ma ezt a házban szóvá tenni. Befejezem! Nagyon kérem a t. ministerelnök urat, kegyeskedjék ami külügyi hivatalunknál közbenjárni, még pedig hatályosan közbenjárni, hogy lehetőleg a mi internált] aink tekintetében is olyan megállapodásokra juthassunk Francziaországgal és az entente-államokkal, amelyekben ezeknek a nagyon megviselt idegeikben megtörött szegény embereknek hazajövetelét, — (mint a németeknél) még ez évben biztosithassuk. Hiszen elmondhatjuk, hogyha ezek ott egészen támasz és segély nélkül maradnak még továbbra is, akkor mi testileg összetört, szellemileg megrokkant embereket fogunk a háború után visszanyerni ; s mit ér az, ha ilyen értékes matéria helyett, amilyenek ők tulaj donképen, lelki roncsokat, vagy testi nyomorékokat nyerünk vissza. Nem akarok tovább a dolgokkal foglalkozni, csak kérem a t. ministerelnök ur jóindulatát és felolvasom röviden interpellácziómat (olvassa) : »Van-e tudomása a ministerelnök urnak, hogy Franczia- és Németország között megállapodás jött létre ugy a hadifoglyok, valamint a polgári internáltak kölcsönös kicserélése érdekében? Hajlandó-e felvilágosítást adni, hogy a mi külügyi hivatalunk ugyanezt a megállapodást eddig mért nem kötötte meg? Kész-e a konnányelnök ur a külügyministernél mindent elkövetni, hogy az ily irányú megállapodás jöjjön létre a monarchia és Francziaország között is és a magyar czivilfoglyok ép ugy, mint a német internáltak, még ez évben hazajöhessenek?« (Helyeslés balfelől.) Elnök : A ministerelnök ur kíván nyilatkozni. Wekerle Sándor ministerelnök: T. ház! Ami a külföldi internáltak kérdését illeti, — mert hiszen Francziaországban csak internáltakról van szó, mivel nekünk ott hadifoglyaink nincsenek — vagyok bátor a t. ház tudomására hozni, hogy ezekről az internáltakról nem feledkeztünk el, s amennyiben hozzáfértünk, ugy Francziaországban, mint különösen Angliában levő internáltjainkat rendes segélyben is részesítettük. Megjegyzem, hogy az Oroszországban levőket is segélyben részesítettük. Ezek a segélyek, mivel az állampolgárság csak utólag lesz megállapítható, egyelőre a
