Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.
Ülésnapok - 1910-777
777. országos ülés 1918 április 23-án, kedden. 11 Hallgassanak meg nyugodtan az urak, azután nem bánom, ha agyonütnek is, csak hallgassanak meg. (Derültség.) Nagyon kérem azokat, alak szeretnek nekem közbeszólni, halászszák azt más alkalomra. Ez a kérdés nagyon fontos és azt hiszem, talán szolgálatot tehetek az országnak, ha ezt nyugodtan kifejthetem. (Halljuk ! Halljuk !) Honnan keletkezik ez a válság ? Alig, hogy ez a törvény megalkottatott, jön egy uj szituáczió, jön egy uj király, és jön egy uj kormán} 7 . Ez a kormány mint kisebbségi kormány áll a ház elé a választójog tekintetében nyert megbizatása alapján, de nem azzal, hogy rögtön oszlassa fel a házat, hanem azzal, hogy megpróbálja a parlamentben keresztülvinni a választójogot. Ebből az alkotmányjogi fogalmak szempontjából rettenetes helyzet állott elő. T. i. kisebbségi kormányoknak béke idején is csak akkor van jogosultságuk, ha a nemzetre appellálhatnak. (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha azonban van egy törvény, amely ezt az utat elzárja és erkölcsi lehetetlenségnek nyilvánítja, micsoda helyzet áll elő akkor ? Az a helyzet, hogy a királynak megmarad ugyan politikai szempontból a ház feloszlatására a joga, de ha azt gyakorolja, akkor a nemzet törvénye őt erkölcstelenséggel vádolja meg. Tehát a politikai jog gyakorlása beleütközik az erkölcsbe, (ügy van! a jobboldalon.) Ebből a dilemmából sehogy sem tudott eddig kilábalni a magyar válság, és attól félek, ha ezt a kérdést nem tárgyaljuk le világosan, akkor nem is fog kilábolni. Mérhetetlen tisztelettel viseltetem gróf Apponyi Albert iránt és az a belső érzésem, hogy a nemzet az ő közreműködésére nemcsak számithat még, de a legközelebbi idők válságában, ha valaki, ő van hivatva aTra, hogy mint tényező közreműködjék. Mégis bátorkodom ebben a kérdésben az én igénytelen nézetemet szembeállítani az övével. A t. minister ur t. i. azt mondja : Én nem vállalhatom a kormányt, ha nem kapom meg a feloszlatásra az engedélyt, mert akkor nem állok pari chanceon a velem szemben álló párttal ; akkor ki vagyok szolgáltatva fiinak, hogy kénytelen vagyok elfogadni azt, amit a többség kivan. Ebben mindenesetre sok igazság van. Ha azonban az alkotmányjog és a történelmi lefolyás szempontjából nézem a kérdést, akkor azt kell mondanom, hogy ezt az elméletet mély sajnálatomra még sem vagyok hajlandó elfogadni, még pedig különösen nem, mint függetlenségi párti ember. Megmondom, miért. A házfeloszlatás joga, ha viszály támad a parlament és a kormány között, kétségtelenül megilleti a királyt. De hogy a feloszlatás joga mint fegyver vagy mint argumentum szerepeljen a képviselőház előtt egy vitában : ezt nem vagyok hajlandó akczeptálni. (Helyeslés a jobboldalon.) E mögött nemcsak az rejlik, hogy egy királyi ígérettel szemben kell egy parlamentnek vitáját lefolytatnia, nemcsak az rejlik mögötte, hogy a király ezen deklaráczióval az elé a kényszerhelyzet elé állítja a parlamentet, hogy ha vele szemben állást foglal, ugy a királylyal szemben foglal állást, de ez jelenti azt is, hogy a feloszlatás jogával való fenyegetés, vagyis az a tény, hogy a kormány jogosítva van egy királyi Ígéretnek a végrehajtása alapján azzal fenyegetőzni, hogy a házat feloszlatja, jelenti egyúttal azt is. hogy a király pedig minden törvényjavaslattól, amely ezzel ellenkező álláspontra helyezkedik, megtagadja a szentesítést. Ebben az esetben, amikor kedélyhangulat kérdése, hogy egy választójogi kampány tekintetében a király állást foglal, mondjuk, a kisebbségnek tiszteletreméltó s a nemzet jövendője szempontjából mindenesetre szép és gyönyörű akcziója mellett, ebből princzipiumot felállítani, hogy a királyi ígéret a parlamentarizmus törvényeivel lehetséges ugy, hogy tisztán a ház feloszlatása fegyverével egy kisebbségnek van joga azt keresztülvinni, pláne akkor, amikor annak a kisebbségnek választás esetén a nemzet által az ellenség ellen megszavazott kivételes hatalom áll rendelkezésére : (Igaz ! Ugy van! a jobboldalon.) ez olyan végzetes alkotmányjogi tétel volna, amely felett meditálni talán még nem késő. Egy konkrét példával fogom talán illusztráln a dolgot. Minden túlzástól tartózkodva, mondjuk pl. azt, hogy a nemzetiségek kongresszust tartanak, mint ahogy tartottak pl. 1895-ben, onnan deputáczió megy a királyhoz, Ő felsége fogadja ezt a deputácziót és megígéri neki a nemzetiségek autonómiáját, vagy pl. csak a románok autonómiáját. Már most kap erre egy kisebbségi kormányt. Nem lehetséges ez a történeti idők folyamán ? Ez legyen hát Magyarországén törvényes alkotmány, hogy akkor nekünk meg kell hajolnunk, akkor szabadjon a feloszlatási jogot, mint argumentumot, mint fegyvert ellenünk szegezni, mert különben a kivételes hatalommal való élésnek, hogy ne mondjam, visszaélésnek fegyvereivel a kormány olyan többséget csinál magának, amilyent akar. (Igaz ! ügy van ! a jobboldalon) Ezt én alkotmányos tételnek el nem fogadom. Mielőtt konkluzumomat elmondanám, még csak egy igen tisztelt elvtársamnak azok közül, akik ezen az oldalon ülnek . . . Eitner Zsigmond: Azok az elvtársai, akik a túlsó oldalon ülnek! (Derültség a jobboldalon.) Polónyi Géza : Attól félek, hogy nemsokára megint elvtársak leszünk. (Elénk derültség a jobboldalon.) Bocsánatot kérek, majd elfelejtettem ezen közbeszólás miatt egy lényeges érvet, t. i. azt. hogy sehogy sem értem a választójogi agitácziónak ezt a fegyverét. Én t. i. elejétől fogva a megegyezés alapján állottam, amint majd mindjárt igazolni fogom, hogy elődeim példáihoz híven, egyet azonban sehogy sem értek. Amikor tisztelt barátaim, a katonák s illetőleg a Károly-keresztesek választójogának kérdésében akarják tulajdonképen az ütközőpontot megállapítani, akkor szeretném tudni és nem érteni, hogyan lehetséges az, hogy épen ők törekednek a választás elrendelésével ezen Károly-kereszteseknek, a fronton lévő katonaságnak, tehát épen azoknak, akik vérük
