Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.
Ülésnapok - 1910-773
ibruár 21-én, csütörtökön. 398 773. országos ülés 1918 ft (Az elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) Elnök: Az ülést njból megnyitom. Szólásra következik ? Hoványi Géza jegyző: Krolopp Hugó! Krolopp Hugó: Tisztelt ház! Mielőtt beszédem tulajdonképeni tárgyára áttérnék, kötelességemnek tartom a t. előttem szóló képviselő ur Ítészedének egy részével foglalkozni. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) A legkínosabb érzéssel hallottam azt a támadást, amelyet ö gróf Schönborn-Buchheim képviselő ellen intézett és amely a mi padjainkon megbotránkozást keltett. (Igaz! TJgy van! a jobboldalon.) gróf Schönborn-Buchheim ezt a támadást semmikép sem érdemli meg, mert ő Magyarországnak nemcsak egyik legnagyobb birtokosa, aki hazafias kötelességének mindenkor eleget tett, (ügy van ! a jobboldalon.) hanem a háború alatt olyan működést fejtett ki, amely előtt mindenkinek kalapot kell emelni. (Igaz! TJgy van! a jobboldalon.) A magam részéről kijelentem — s azt hiszem, ebben sokan osztoznak velem — hogy igazán csak örülhetünk annak, hogy ő ennek a parlamentnek tagja lett. (Igaz! TJgy van! a jobboldalon.) Ami Barta t. képviselőtársamnak azt a felvetett kérdését illeti, hogy miért nem valósítottuk meg 1914-ben a közigazgatás államosítását, erre azt felelem, hogy mi a háború első idejében elhatároztuk, hogy kontroverz kérdésekkel nem fogunk foglalkozni (TJgy van! jobbfelol.) Ez egyértelmű állásfoglalás volt, amelyet a túloldal is helyeselt. De ugyancsak közös megállapodás volt az is, hogy ez a parlament, amelynek léte voltaképen meg van hosszabbítva, semmiféle szerves alkotásba nem megy bele. (TJgy van! jobbfelöl.) Minthogy pedig a t. túloldal kívánságára és a kormányra gyakorolt pressziója folytán a választójog kérdése előtérbe került, megszűnt az eddigi fennállott megáliajDodás és most már teljes joggal követelhetjük, hogy a közigazgatás államosítása is megtörténjék. (TJgy van! jobbfelöl.) Ezeket voltam bátor kijelenteni, most pedig áttérek beszédem tulajdonképeni tárgyára. Mindenekelőtt kijelentem, hogy két dologgal kívánok beszédemben foglalkozni. Először a háborús gazdálkodás mindnyájunk előtt ismeretes bajainak egy részéről akarok szólani, másodszor pedig azokról az intézkedésekről, amelyeket szükségesnek tartok ahhoz, hogy a magyar mezőgazdaság a háború után megfelelhessen a rá vonatkozó kötelességeknek és' beválthassa a hozzája fűzött reményeket. A háborús gazdálkodással kapcsolatban mindenekelőtt a központok túlkapásaira kívánok ráutalni. Előrebocsátom, hogy én nem tartozom azon képviselők közé, akik tagadják a központok létjogosultságát. Teljes készséggel elismerem, hogy oly időkben, amikor az államok . rendeletekkel adminisztrálják és a hatalom eszközeinek igénybevételével kell az összes közszükségleteket bizto* sitani, olyankor igenis szükség van arra, hogy a forgalmat a központok bonyolítsák le. De azért, ez semmi esetre sem jogezim arra, hogy ezek a. központok az államban államot képezzenek és nem jogezim arra, hogy — amint azt az ujabb időben látjuk — ezen központok a gazdákat külön megadóztassák. Már pedig az ujabb keletű központoknál határozottan ezen tendencziát látjuk érvényesülni. Ennek igazolására csak egyet említek fel. Itt van a legújabb központ: a zöldség- ós főzelékközpont, amely felhatalmaztatott a kormány részéről arra, hogy a zöldség és főzelék forgalmi ára után -4% jutalékot szedjen. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha a termelő elad egy vaggon kelkáposztát, fizet a központnak 240 korona jutalékot, egy vaggon káposzta ntán 260 koronát, egy vaggon makói hagyma után 368 koronát és egy vaggon foghagyma után 1200 koronát. Ezt az uj formában kivetett óriási adót a termelőknek sajátságos módon akkor is meg kell fizetni, ha a termelő a vidéki gazdaságából — mondjuk — városi háztartása számára akar főzeléket és zöldséget behozni, mert a központ csak akkor állit ki számára szállítási igazolványt, ha a jutalékot befizeti. Ez nagy anomália. Ennek az óriási jutaléknak felét a központ által kinevezett vidéki bizományosok kapják, akik igy soha nem remélt jövedelemre tesznek szert, másik felét pedig a központi adminisztráczió költségeinek fedezésére fordítják és ami még ezek után fenmarad, közczélokra fog fordíttatni. Nem tartom helyesnek, ha mi a központok jutalékszedési jogát ily nagyra kiterjesztjük, mert ezáltal a központok pazarlásra lesznek ösztönözve és nagyon valószínű, hogy a tiszta jövedelemből nagyon kevés fog közczélokra fenmaradni. (Helyeslés.) A második központ, amelylyel foglalkoznom kell, a Takarmányközpont, szintén a legújabb keletű központok közül való. Ennek a központnak van egy igen különleges ügylete: a czirokügylet. Ennél a helyzet még sokkal furcsább. A kormány ugyanis 1917 október 15-én 3929. számú rendeletével ugy a czirokszakällt, mint a czirokmagvat zár alá vette, <a mag értékesítésével a Haditerményt bizta meg, a czirokszakáll értékesítésével pedig a Takarmányközpontot és pedig megbízta olyformán, miszerint a czirokszakállért megadható legmagasabb ár 600 koronában lett megállapítva. Ebből a 600 koronából a Takarmányközpontnak jár minden körülmények között 200 korona jutalék, a gazdának azonban még a hátralévő 400 koronát sem köteles kifizetni, mert fel van hatalmazva arra, hogy a czirokszakállt minőség szerint vegye át. így a legjobb esetben 300—350 koronát kap a gazda azon czirokszakállért, amelyet, mielőtt még a központ felállíttatott és a czirok rekvirál tátott,