Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-759

deczember 11-én, kedden. 30 759. országos ülés 1917 közgazdasági kérdésekről szólnának, mindig kifejezetten benne legyen, hogy ezek pedig egyaránt érvényesek, tekintet nélkül arra, hogy Ausztria és Magyarország között közös vagy önálló vámterület fog-e fennállani. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Legyünk tisztában, t. ház, ez meritóriusan a mi érdekeink szempontjából nem elegendő, mert hiszen előbb jeleztem, hogy azok a megállapodások, amelyek közös vámterület alapján érdekeinket kielégítik, külön vámteriilet alapján érdekeinket nem fogják kielégiteni. Tehát ne higyjék a t. túloldalon, hogy a mikor ezeket kívánom, akkor ezeknek valósítása esetén az összes általam felemlített aggályok mind meg volnának oldva. Nem, t. ház, ennek meritóriusan semmi különös jelentősége nincs, mert ezáltal nem lesz lehetővé az, hogy a közös vámterület esetén a kedvező megállapodások az önálló vámterület esetére is praktikábilisak legyenek, hanem igenis ez sakkhúzás azon sakkhúzással szemben, amelyet Ausztriában látok ellenünk irányulni. Egyszerűen annak biztositéka, hogy nem leszünk kénytelenek minden áron, á tout prix, minden kiegyezést Ausztriával a béketárgyalások nyomán elfogadni. Beismerem másrészt, hogy ily klauzulának felvétele és kívánta igen nehéz, a monarchia presztízsét rendkívül aláásó dolog és őszintén megvallva, én kívánom ezt azért, hogy egy veszedelemtől megszabaduljunk, de ha engem ily feltételek alatt küldenének tárgyalásra, minthogy, mondom, ez szavunknak meritórius kérdésekben való súlyát lényegesen leszállítja, én nem tudom, vállalnám-e a tárgyalások vezetését ily klauzulával. {Felkiáltások a baloldalon: XJgy sem küldjük! Mozgás a jobbóldalon.) Másik kevesebb garancziát nyújtó, de másrészt bizonyos szempontokból kevésbbó kényes ekszpediens pedig az volna, ha a magyar kormány, amint először merül fel a béketárgyalások során oly kérdés, amely alkalmas arra, hogy a megállapodásokba bejutva praejudiciumot teremtsen a közös vagy önálló vámterület tekintetében, — amint először merül fel ilyen kérdés, a legnagyobb nyomatékkal és minden garancziának megszerzése mellett biztosítsa az osztrák kormánynyal szemben azt, hogy a béketárgyaláson létesítendő megállapodásokkal egyidejűleg, azokkal junktim a Tisza-Clam-féle kiegyezés is, nem nézve, hogy mily módon, mindkét államban törvényerőre fog emeltetni. (Helyeslés jobbfelöl.) Ez a másik ekszpediens kevésbbé biztosit, mert ez mindig csak kormányigéret, amelyet esetleg a parlamentben egy másik kormány nem fog beváltani, de ez a minimuma annak, amit okvetlenül meg kell kívánnunk. Ezeket ajánlom ebben a kérdésben a t. ministerelnök urnak figyelmébe. Az utóbbi esetben még csak jelezni akarom, hogy ennek a Tisza-Clam-kiegyezésnek 1918 január 1-éig visszaható erővel kell törvényerőre emelkednie s majd később megmondom, hogy miért. Miután azonban mindkettő nem teljes biztosíték, újból ismétlem kérésemet a t. kormányhoz, hogy mindenféle párttekintetet félretéve, méltóztassék a legnagyobb nyomatékkal azon lenni, hogy ez a Tisza-Clam-féle kiegyezés, melynek úgyis prejudikálunk és amely ma már csak in pejus változtatható meg Magyarországra nézve, mind itt, mind Ausztriában törvényerőre emelkedjék. (Helyeslés jobbfelől.) Mindezeknél fogva, t. ház, nézetem szerint nem egy kétéves provizórium, hanem egy sokkal rövidebb provizórium volna ma indokolt. Én a kétéves provizóriumot egyéb szempontból is lehetetlennek tartom, bár értem és igen sok kaptiválrii való van abban, amit gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi minister ur régebben az ellenzék j>adjairól hangoztatott, hogy oly bizonytalanságban fogunk lenni a háború után közgazdasági kérdésekben minden tekintetben, hogy azzal szemben egy provizórikus rendezés előnyei egy végleges rendezés helyett szinte kézen fekvők. De ennek a provizórikus rendezésnek két alapfeltétele van. Egyik az, hogy nem két évre kellene szólnia, hanem hosszabb időre, az egész előrelátható átmenet idejére. A másik alapfeltétel pedig az, hogy egész Európának erre az alapra kellene helyezkednie. Mondom, abban nagyon sok kaptiváló van, hogy miután most teljesen bizonytalan a jövő, most nem kötjük le magunkat, hanem provizórikusan rendezzük négy-öt évre, arra az előrelátható időre az ügyeket és azután fogunk a helyzet kialakulásához képest a közgazdasági politika kialakításához. De ez nem tőlünk függ. És miután látjuk, hogy Európa nem ezen az alapon áll, hanem általánosságban a hosszabb időkre való gyökeresebb rendezések kérdése tolul előtérbe, s ezen alapon tárgyalunk most a Németbirodalommal is, — nézetem szerint a provizórikus megoldás tisztán csak technikai provizóriumként engedhető meg, amihez nekem nem két év kell, hanem csak annyi idő, amennyi idő alatt megteremthetem az alapfeltételeket arra, hogy a két kormány által megalkotott kiegyezés a két állam területén törvényerőre emelkedjék. (Helyeslés jobbfelől.) Azt hiszem, a törvényjavaslat is bizonyos feltételek mellett lehetőséget nyújt arra, hogy előbb lépjen életbe a végleges kiegyezés s én azt hiszem, hogy okvetlenül ez fog bekövetkezni. Ezt kell kívánnom, mert ha ez be nem következik, akkor mi gazdasági életünk újraépítéséből két évet jóformán elvesztettünk. Hogyan akarjuk mi az átmeneti gazdasági élet problémáit ma tisztázni és — remélem — mielőbb megoldani, ha ismét nem tudjuk, hogy az önálló vámterület vagy a közös vámterület alapján akarjuk-e tisztázni? Én sokszor szemrehányást hallottam az