Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-728

728. országos ülés 1917 június 23-án, szombaton. 61 meztetvén őt a haza és a trón iránti hűségre. Papjaink a templomokban buzdították a híveket, kérvén az Isten áldását fegyvereink győzelmére. A román nép minden képzeletet meghaladó férfiassággal bevonult a zászlók alá, kisérve és buzdítva övéitől, hozzátartozóitól és sok helyütt papjaitól is. Most már kérdem, t. képviselő urak: hányszor hallott a magyar ember mindezekről? Hányszor hallotta, hogy a háború kezdete óta több mint 600.000 román ember küzd hazafiúi kitartással és lelkesedéssel hazájáért és a trónért? Hányszor szóltak önök erről a képviselőházban ? Farkas Pál: Ez természetes! Serbán Miklós: Hány ujságczikk jelent meg hazafias magatartásunkról és vitézségünkről? Az újságok csak a székelyek vitézségéről emlékeztek meg, amit kétségbe nem vonok. Elsősorban meg szoktak emlékezni erdélyi ezredekről, de legtöbb esetben csak az ezredek számát említették, anélkül, hogy a nagyközönség helyes tájékozást nyerhetett volna. Mert ha a nagyközönség tájékozást nyert volna, akkor sok minden nem történt volna, ami jelenleg történik. Ami pedig a kitüntettek nevét illeti, csak ugy publikáltattak, hogy ember legyen az illető, aki megtudja mondani, milyen nemzetiségű az a katona. (Mozgás.) Ez az állapot tartott egészen 1916. augusztus végéig, amely időpontig, ha nem is lettünk dicsérve, de legalább vádolva sem lettünk. 1916. augusztus 27-én megtörtént a román hadüzenet és — gondolom — hat hét múlva a román hadsereg kénytelen volt kiüríteni Erdélyországot. Azóta hős fiaink hőstettei már nem számítanak semmit sem. Mi újra hazaárulók vagyunk és viseljük annak következményeit. (Mozgás.) Szent-lványi Gyula: Azok, akik! Serbán Miklós: Igyekezni fogok önöket meggyőzni arról, hogy., itt is tévesen méltóztatnak ítélkezni. Ünnepélyesen kijelentem, hogy nekünk, az idevaló románoknak, a román hadüzenethez semmi közünk nincs. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Ezek a dolgok, t. ház, sokkal régibbek és igen sokfélék, nagyrészben téves külpolitikánk eredményei. Beszédem elején említettem, most mint valóságot újból állítom, hogy miután mi az öszszes állami s közigazgatási funkcziókból ki lettünk szorítva, csak két pálya maradt meg részünkre : az orvosi és az ügyvédi. Ezért a végzett fiatal generáczió, különösen a 80-as évek óta kivándorolt Romániába, ahol egzisztencziát kapott is. Ezeknek száma ezrekre megy. Senki ezek közül, higyjék el t. uraim, nem szívesen vált el szüleitől, hazájától. Farkas Pál: (Joga sem? Serbán Miklós: És lehet-e állítani, hogy ezek befolyásolták volna elsősorban az ellenünk való hangulatot? Farkas Pál.: Gogát megválasztották! Serbán Miklós: Befolyásolta a legnagyobb mértékben a mi szerencsétlen külügyi politikánk. Nem szorul bővebb bizonyításra, ha állítom, hogy külügyi politikánkban a román fejedelemségek egyesülésétől, Károly román király megválasztásától, a berlini kongresszustól a bukaresti béke revíziójáig — pedig akkor Románia még a mi szövetségesünk volt — mi mindig Bulgáriát protezsáltuk s külügyi politikánk mindig disszonancziában volt a román politikával. Egy hang (jooofelol) : Mennyire igaza volt! Serbán Miklós: Ahelyett, hogy AusztriaMagyarország égisze alatt törekedtünk volna a balkáni népeket tömöríteni, boldogulásukat biztosítani, ahelyett hol az egyiket, hol a másikat protezsáltuk, ütöttük a vám- és kereskedelmi szerződések felbontásával egyiket a másiknak kárára. Hol állanánk ma, hol állna ez a monarchia a világháborúban, hogy ha az összes balkáni államok a mi presztizsünk alatt lettek volna, ahelyett maholnap a mi testünkön keresztül mások gázolnak át és ráteszik kezüket a Balkánra. Es midőn Románia nekünk háborút üzent s betört hazánkba, e cselekedetet is a mi nyakunkba varrják, toldván azokkal a hallatlan pusztításokkal, melyet a román hadsereg elkövetett volna? En nem állítom, hogy a román hadsereg nem csinált kárt; de állítom, hogy azt a nagy kárt, amelyet. az illető vármegyék érzenek, nagyrészt a menekülők, továbbá az otthonmaradtak, részben a mi saját hadseregünk, legnagyobb részben pedig szövetségeseink okozták. (Mozgás.) Nem azért hozom ezt fel t. ház, mintha a román hadsereget védelmezni akarnám, hanem mert ezen tények konstatálásával az ellenünk irányuló gyűlöletnek egyik alapja megszűnik. Azután, t. ház, abból a körülményből, hogy a román hadsereg üldözése és menekülése alkalmából Eogaras és Brassó vármegyékből több tanitó, pap és jegyző ós más kisszámú intelligenczia a visszavonuló hadsereggel Romániába távozott, a hazaárulás vádját kovácsolni és elfelejteni e háborúban tanúsított vitézségünket, minden áldozatunkat, azt hiszem szintén nem indokolt és nem méltányos. Hiszen nem ezrekről van szó azoknál, még százakról is alig, akik a menekülő hadsereggel kimentek. Az egész nem oly jelentékeny. És még egyet, t. ház! A román invázió alatt egyetlen magyar embernek sem görbült meg a hajaszála sem az itteni románok részéről. (Ellenmondás és zaj.) Ellenkezőleg, ahol csak tudták, protezsáltak egyes magyar embereket. Megtörtént pl., hogy Hosszufaluban, Brassómegyében, egy székely molnárt agyon akartak lövetni. Egy román úrinő, aki ismerte, odament és térdenállva kérte az ezredest, hogy adjon kegyelmet. Nem is történt baja. De mikor már