Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.
Ülésnapok - 1910-738
738, országos ülés 1917 / TJgy van! a jobboldalon. Felkiáltások: Bűnbak ! Zaj a baloldalon.) T. ház ! Ennek a kérdésnek semmiféle pártpolitikai vonatkozása nincs. (Mozgás a baloldalon.) Nincs, t. ház, szeretném tudni, hogy mi volna. En soha életemben Boda Dezsővel eddig — talán most, ha nem lesz aktiv köztisztviselő, fogok — pártpolitikáról nem beszéltem. (Zaj bálfelöl.) Laehne Hugó: Ó alatta volt a kidobás. Gr. Tisza István: Boda Dezső kiváló rendőrfőkapitány volt a koaliczió alatt is és azt hiszem, fényesen teljesitette akkor is kötelességét. Tanúbizonyságot tehetek róla, hogy teljesen feladata magaslatán álló, tisztán a kötelességet néző, hű, becsületes, kiváló tisztviselő volt. (Igaz! TJgy van! jobbfelöl.) Boda Dezső súlyos betegen teljesitette kötelességét tovább, mert a háború alatt nem akarta hivatalos állását otthagyni. Midőn a kormány változás beállt, felvetette a kérdést, hogy nem volna-e jó most elmennie, és mi voltunk akkor — tisztelt barátom, az akkori belügyminister ur és én — akik őt arra kértük, hogy ne foszsza meg a magyar államszolgálatot most egy ilyen kiváló szakembernek, egy ilyen kiváló tisztviselőnek kipróbált erélyétől, tárgyés helyismeretétől. (Zaj a baloldalon, élénk felkiáltások jobbfelől: Halljuk! Halljuk!). Keserű szemrehányásokat kell magamnak is tennem, hogy akaratlanul részese voltam annak, hogy ebbe a helyzetbe kellett Boda Dezsőnek kerülnie, és egy oly megrovásban kellett részesülnie, melyet nyugodtan elviselhet, mert higyje meg nekem a tisztelt belügyminister ur, ez a megrovás és ennek előzménye és mindaz, ami azzal összekapcsolódik, nem Boda Dezsőre vet árnyékot, hanem arra a ministerre, aki ilyen utasításokat adott. (Éljenzés és taps a jobboldalon. Zaj balfelol.) B. Lévay Lajos: Ez az igazság! Nyeljék le az igazságot. (Zaj a baloldalon.) Gr. Tisza István: Méltóztassék megengedni, hogy áttérjek most egy másik nagyhorderejű kérdésre és lehetőleg röviden foglalkozzam a választójoggal kapcsolatos néhány olyan objektív észrevétellel, amely a megelőző vitában az én beszédem után hangzott el, amelylyel tehát természetszerűleg annak a vitának keretében nem. foglalkozhattam. Elsősorban a t. ígazságügyminister ur akkori beszédéhez kívánom fűzni megjegyzéseimet. A t. Ígazságügyminister ur is foglalkozik külföldi példákkal, de nem mondhatnám, hogy túlságos nagy szerencsével. Azzal szemben, hogy a mi választójogi reformunk messze alatta marad a kellő mértéken, hivatkozik Anglia példájára és azt mondja, hogy »Angliában 1832-ben, 1850-ben, 1867-ben és konzervatív kormány kezdeményezésére 1884-ben« hoztak sokkal messzebbmenő választójogi reformjavaslatokat. Mellesleg jegyzem csak meg, hogy 1850-ben ulius 12-én, csütörtökön. 303 választójogi reformtörvény egyáltalán nem jött létre, (Derültség jobbfelöl.) az 1884-ikit pedig nem a konzervatív kormány, hanem a már mind radikálisabbá váló Grladstone-féle liberális kormány hozta. Az akkori konzervativek, amint talán méltóztatnak tudni, a főrendiházban igyekeztek a dolgot megakasztani és azután egy kompromisszumos javaslat utján ment a dolog keresztül, némi módosítással. De ezt csak mellesleg jegyzem meg. Hanem ha a t. ígazságügyminister ur a százalékszámokkal dobálózva azt mondja, hogy 1832-ben gondolom négyszeresével vagy ötszörösével emelték, 1867-ben pedig megkétszerezték a választók számát Angliában, — ismét mellőztem az 1850-iki lapszust, mert azt mondja, hogy 1850-ben is sokkal több volt, mint a mi 28 százalékunk, holott 1850-ben null százalékkal emelték a választók számát — mindenekelőtt megjegyzem, hogy 1832 előtt Angliának olyan választói rendszere volt. melynél a választók abszolút száma oly kevés volt, hogy százai a választókei ületeknek egy-két embernek a magántulajdonát alkották, hogy ott a százalékszámoknak igazán semmi jelentőségük nincs, mert ha az alap, melyhez a százalékot hasonlítom, nagyon alacsony, természetes, hogy magas százalékszámot kapok. Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen választójogot nyert Anglia az 1832-iki reform után, akkor azt találjuk, hogy körülbelül 3%-a az öszszes népességnek nyert választójogot, ugy hogy pl. 1867-ben, az 1867-iki reform megalkotása előtt kerek számokban beszélve Nagybritánniának és Irlandnak 40 milliónyi lakosa mellett 1,300.000 választója volt. Most Grladstone, aki minden lehetett a világon, csak olyan megcsökönyösödött reakczionárius-konzérvativ nem, mint amilyen némely képviselő urak szemében én vagyok, (Derültség jobbfelöl.) Gladstone, aki akkor már vezére volt a liberális pártnak a képviselőházban, egy választójogi reformmal lépett elő, mely 300.000rel emelte volna a választók számát, vagyis 1,600.000-re, tehát megint hozzávetőleges kerek számokban beszélve az összes népesség 4°/o-ára. Ezt a javaslatot a konzervativek, egyesülve egy a liberális pártból kivált töredékkel, amely túlságosan messzemenőnek tartotta a reformot, buktatták meg, a kisebbségben lévő konzervativ párt alakított kormányt és mint a kisebbségben lévő kormány vezetője adta be Disraeli egy évvel rá, 1867-ben az ő választójogi reformját, amely számszerűleg körülbelül ugyanazt az eredményt képviselte volna, amit Gdadstone-é. Akkor azonban beáll egy szerencsétlen helyzet, mely frappánsan mutatja a kisebbségi kormányok nagy nehézségeit, ha a többséget az ellenzéken is nem vezeti a legmesszebbmenő felelősségérzet. Megindult a liczitáczió, egyik módosítás jött a másik után, Disraeli is, Gladstone is odadobták a gyeplőt, igyekeztek tulliczitálni egymást a radikálisságban és létrejött
