Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-730

730. országos ülés 1917 június 26-án, kedden. 155 És hogy még tovább beszéljek ezekről a nemzetközi tárgyalásokról, hiszen az igen tisztelt kormány tagjai itt a képviselőházban nyilatkozataikban tettek tanúságot róla, hogy épen a külpolitikai kérdések sorában nem értettek vagy még ma sem értenek egyet, illetve ezt az egyetértést csak kompromisszum utján tudták létrehozni. Ugyan, kérdem, hogy ezekben a nemzetközi tárgyalásokban, annál a zöld asztalnál, ahol az ország életébe legmélyebben belevágó kérdések dőlnek el, mindegy az, hogy vájjon egy egységes kormány képviseli-e az országot, vagy pedig olyan, amelynek kialakult véleménye kompromisszumon alapult, (ügy vayi! ügy van! jobbjelől.) mely épen azért, mert életgyökere a kompromisszum, a maga további életében is az egymás közt való kompromisszumokra lesz utalva ; ezek az egymásközti kompromisszumok létre fogják hozni a tárgyaló másik féllel való komprcmittálást és ebben csak az ország érdeke elveszhet, (ügy van! Ugy van.

1 jobbjelől.) Ezek után méltóztassék megengedni, hogy áttérjek azokra a kifogásokra, amelyeket az igen tisztelt kormány programmjával szemben táplálok. Természetesen, — azt hiszem, nem is kell bővebben indokolnom — hogy az, amit a kormány programmjában részemről leginkább tudok kifogásolni, a választójog kérdése. És mégis azzal kezdem, hogy midőn a kormány erre vonatkozó programmját olvasom, egy tényt örömmel vagyok kénytelen konstatálni. (Halljuk! jobbjelől.) Ez az egész választójogi kérdés már hosszú idő óta belefulladt a frázisok és jelszavak káoszába, amelyből majdnem azt mondhatnám, tartalom nélkül, de annál hangosabban hallatszik ki folyton ez a szó, hogy »általános választójog«. (Ugy van ! jobbjelől.) T. ház, a történelem folyamán ez alatt a kifejezés alatt a választójogi rendszereknek legkülönbözőbb kategóriáit értették s az olyan szó, amelybe beleférhet az 1913. évi XIV. t.-cz. is, de beleférhet az a választójog is, amelyet a legszélsőbb radikálisok követelnek. Mondom, örömmel konstatálom, hogy a kormány programmjában kerülte ezt a kifejezést és korrektül és következetesen a választójog szélesfoku kiterjesztéséről beszélt; de hiszen a választójognak ez a széleskörű kiterjesztése a mi programmunk is. (Felkiáltások baljelől: Ez a kommentár !) Most a kérdés csak az, hogy ezen kiterjesztés terén milyen mértékig vagyunk hajlandók elmenni mi és a túloldal ? (Ugy van! jobbjelől.) És ha azokat a részleteket vizsgálom, amelyeket a kormány választójogi programmjában elárul, akkor a leglényegesebb elvi különbséget ott találom, hogy addig, mig mi az általános választójog megteremtése, illetve a választójog kiterjesztése terén alapkünduló pontul a törvényileg meghatározott iskoláztatási kötelezettségnek való eleget tételt választjuk, addig a kormány programmja ugyanilyen kiindulópontul, ugyanilyen alapbázisul az irni és olvasni tudást vallja. Nézzük ezt a kérdést elvi és nézzük praktikus szempontból. Én máig is kénytelen vagyok mindig újra meg újra azt hangsúlyozni, hogy végeredményben elvi szempontból tökéletesebb és ideálisabb választójogot elképzelni nem tudok, mint azt, amely választójoggal ruház fel minden olyan honpolgárt, aki törvényes iskoláztatási kötelezettségének eleget tett. Ez a törvényes iskoláztatási kötelezettség ép oly honpolgári kötelesség, mint bármely egyéb és akkor, midőn ma azt mondhatnók, hogy az országban majdnem kivétel nélkül mindenkinek meg van adva a mód arra, hogy ennek az elemi polgári kötelezettségének ingyenesen eleget tegyen, akkor épenséggel nem logikátlan álláspont azt mondani, hogy az a honpolgár, aki a belátásnak erre a színvonalára sem emelkedett fel, hogy ennek a törvényes kötelességnek a közre, de az ő saját egyéniségére való áldásos befolyását megítélni tudja, valóban nem tekinthető érettnek arra, hogy az ország ügyeibe is beleszólása legyen. (Ugy van! Ugy van! jobbjelől.) És másrészt, ha valamely országban valamely törvényhozás az iskoláztatásnak és a műveltségnek egy bizonyos minimumát tartja szükségesnek arra, hogy az iüető a maga saját, privát, egyszerű ügyeiben okszerűen és czélszerüen tudjon eljárni, megint csak teljesen logikus és teljesen következetes, hogy ugyanabban az országban ugyanaz a törvényhozás a sokkal komplikáltabb, sokkal nehezebb közügyek elintézésében való részvételt is ugyanennek a minimális iskoláztatási kötelezettségnek teljesítésétől teszi függővé. Hiszen magunk is belátjuk, hogy a mai helyzetben, midőn még valóban sokan vannak az országban, akik ezt a minimális iskoláztatási kötelezettséget el nem végezték, át kell törni rendszerünknek ezt az alapelvét ugy, hogy az ország lakosságának különböző rétegei és osztályai megfelelő arányban, súlyuknak megfelelő arányban legyenek képviselve a választók közt. De azt tagadni, hogy az alapkiinduló pont, hogy ez igazságos, logikus, modern és a műveltség megbecsülésének eszméje alapján áll, ezt kétségbevonni akkor, ha valaki az államnak ártó kísérletekhez nem szegődik, nem lehet. (Ugy van! a baloldalon.) Ezzel szemben mit látunk az irni-olvasni tudás kritériumának felállításánál ? Hiszen valóban, ha a műveltség czenzusát fogadjuk el helyesnek, ami végeredményben az 1913 : XIV. t.-cz. alapja is, első pillanatra ugy látszik, hogy ez a rendszer semmi egyéb, mint a miáltalunk elfogadott rendszernek liberális, demokratikus irányban való továbbépítése. De a prakszisban ez a tétel nem áll. Mert igenis az irni-olvasni tudás jelent egy bizonyos mechanikus, gépies iskolázottságot, nem jelenti azonban az ismeretek szélesebb körét, és ezt a mechanikus, ezt az egyszerű, ezt a valóban mindenki által könnyen elsajátítható kritériumot nem a józan, nem a czéltudatos, nem a meggondolt elemek kezébe adjuk eszközül, de épen a szélsőséges 20*