Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-729

122 729. országos ülés 19 tásnak és teszszük ellenségeinkké, hogyha az anyanyelv tanítását meg nem engedjük. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) T. ház! Ez a kérdés egyszerre jött napirendre. Az igen t. kultuszminister ur meg fogja látni — és ebben neki nagy része van — hogy tiz esztendő óta óriási átalakulás történt abban a tekintetben, hogy nemcsak az állami iskolák felállítása által, de felekezeti iskolákban is, pl. római katholikus iskolákban tetemesen szaporodott a magyar tannyelvű intézetek száma. Ez a kérdés tehát ma sokkal szélesebb körökben aktuális, mint volt akkor, midőn az igen t. kultuszminister ur első izben töltötte be ezt a helyet. Es nagyon kérem, mielőtt bárminő intézkedéssel hozzányúlna Jankovich t. barátomnak e tárgyban kiadott rendeletéhez, méltóztassék a dolgot nagyon megnézni ós nagyon meggondolni; mert a legtisztább nemzeti ideák és óhajtások behatása alatt olyan valamit talál tenni, ami súlyos sebet ejt a magyar állameszméhez, a magyar nemzeti államhoz r való élő ragaszkodásnak becses élő erőforrásain. (Elénk helyeslés jobbfelöl. Mozgás a baloldalon.) Hiszen ebben a háborúban láttuk, hogyan küzdöttek fiainkkal együtt azok a tót fiuk, azon vidékek fiai, — nem is beszélve a németségről — minő, a magyar vitézséggel vetekedő hősies módon vették ki részüket a harczból. Ezeket legszentebb érzelmeikben sértenők meg, ha megfosztjuk annak lehetőségétől, hogy a magyar tannyelvű iskolákban az ő gyermekeik anyanyelvükön is megtanulják az irást és olvasást. Mert, t. ház, erről van csak szó. Es engedelmet kérek, az a nép szívesen odaadja iskoláját akár a magyar államnak, akár — amit én még magasabbra értékelek — szívesen belenyugszik abba, hogy felekezeti iskolája magyar tannyelvűvé alakuljon át; mert hiszen akkor az összes terheket ő viseli, marad tovább is gondozója az iskolának, de szívesen belenyugszik, hogy az magyar legyen s ehhez csak azt az egy vágyát, kívánságát fűzi, hogy saját gyermekei saját anyanyelvükön is megtanulják az irást és olvasást. Ismétlem: a legjobb intencziók ellenére — de hiszen a legjobb intencziókkal van kövezve a pokol is — súlyos hibákat követnénk el, csorbát ejtenénk a magyar állam élő erején, hogyha ezen változtatunk. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Most már — igazán nem gondoltam, hogy ily soká fogom a ház türelmét igénybe venni — most már lehetőleg rövidre szabva kell még foglalkoznom a választójogi kérdéssel, illetőleg azon nagyon érdekes fejtegetésekkel, amelyeket ez irányban -múlt alkalommal gróf Andrássy Gyula t. képviselőtársamtól hallottunk. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt, t. ház, egy -— hogy ugy mondjam — történelmi félreértést kell nem ő vele, hanem másokkal szemben eliminálnom. Mert hiszen, ha emlékezetem nem csal, az igen t. ministerelnök ur is akként aposztrofálta ezt ' június 25-én, hétfőn. a pártot, hogy 1910-ben az általános egyenlő szavazati jog intézménye mellett foglalt állást. Hát ebben nagyon téved a t. ministerelnök ur és nagyon tévednek azok a t. képviselő urak, akik ezt ő utána állítják. (Mozgás a baloldalon. Felkiáltások balfelöl: KhuenHéderváry !) Hogy mit mondott Khuen-Héderváry, mindazt tudjuk. Azt is jó volna azonban tudni: mit mondott Khuen-Héderváry most, a munkapárt értekezletén. (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl. Zaj a baloldalon. Ralijuk! Halljuk!) Mindnyájan nagyon jól tudjuk, t. ház, hogy 1910-ben a választójogi kérdésben nem volt teljes egyetértés gróf Khuen-Héderváry t. barátom közt és köztem. S a mi rossz szokásunk szerint ezt a tényt mi egész naiv becsületességgel az ország színe előtt be is vallottuk. T. barátom adott egy kormányprogrammot, melynek választójogi részét én túlságosan messzemenőnek tartottam. S akkor, midőn többek megbízásából azon a bizonyos alakuló nagygyűlésen, amelyen a párt megalakult, egy indokoló beszéd kíséretében előterjesztettem azon határozati javaslatot, amelyet a párt mint működésének bázisát elfogadott, ezt egészen nyíltan meg is mondtam. Kifejezést adtam annak, hogy a kérdés fontos részleteire nézve nincs meg köztünk az egyetértés. Hozzátettem, most olvasom fel, hiszen fejtegetéseim későbbi során lesz alkalmam szives emlékükbe vissza idézni, hogy én is abban a meggyőződésben élek, hogy a választójog reformja elől kitérni nem lehet; és pedig (olvassa): »Meg kell azt oldanunk először a szocziális igazság szempontjából. Mert kétségtelen, hogy különösen az ipari munkásosztályban ma már magas műveltségű, erős intelligencziáju és erős gazdasági faktort képező olyan eleme van társadalmunknak, amelyet az alkotmány sánczain kivül hagyni nem lehet.« Tehát már akkor állást foglaltam én is az ipari munkásságnak választójogban való részesítése mellett. Hozzátettem azután, hogy az eltérés nem a kiterjesztés tenyere, hanem annak mértékére vonatkozik és hogy ennek folytán (olvassa): »ennek a kérdésnek objektív alapon való nyugodt elintézése nem most van helyén, hanem akkor, amikor az összes idevágó viszonyok és adatok beható ismeretével konkrét javaslatok felől tanácskozhatunk.* Ennek folytán a munkapárt nem is foglalt állást alakulásakor a választójog kérdésében. Megvolt közöttünk az a megállapodás, hogy igyekezni fogunk becsületesen keresni a megoldást, komoly tanulmánynyal, nem apriorisztikus jelszavak alapján, hanem a tények, az adott tények alapos tanulmányozása alapján és hogy az 1911-ik népszámlálás adatainak gondos felhasználásával fogjuk konstruálni azt a választójogot, amelynél remélhetőleg össze tudjuk egyeztetni nézeteinket. Ez volt tehát akkor a mi kettőnk álláspontja. Ezt az álláspontot honorálta a munkapárt; ez tette lehetővé azt, hogy mi ketten egymást