Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.
Ülésnapok - 1910-729
116 729. országos ülés 1917 június 25-én, hétfőn. mány előterjeszt. De a magam részéről adtam volna szívesen sokkal többet, de kénytelen voltam abban a felelős állásban, amelyben voltam, számolni az ország pénzügyi viszonyaival. Kénytelen voltam nehéz szívvel magamra venni azt a nagy ódiumot, amivel megbecsült, szeretett munkatársaim jogos igényeinek visszaszorítása jár. Hisz egy emberre nézve, aki szereti a munkát, megbecsüli munkatársait, nagyobb kegyetlenség alig létezhetik, mintha szeretett, megbecsült munkatársai jogos igényeit ki nem elégítheti. De meg tudtam ezt tenni akkor, amikor azt mondhattam: e határon nem megyünk túl sehol az egész vonalon! De sohasem tehettem volna, hogy rést engedjek ütni az egység rovására és égbekiáltó igazságtalanságot kövessek el az állami alkalmazottak egész többi nagy tömegével szemben. Én erre más magyarázatot nem láthatok, mint hogy a t. kormány többi tagjai nem tudtak ellenállani az igazságügyminister ur impetuozjtásának és parancsának. (TJgy van! jobbról. Elénk ellenmondás balról.) Vagy vagy; a válasz nagyon könnyű. Vagy ez a magyarázat a helyes, vagy ők is akarták saját alkalmazottaikat igazságtalanul hátrányba helyezni. Azt hiszem, tertium non datur. (TJgy van! jobbról.) Nagyon kellemes volt rám nézve hallani a kormány padjairól oly igazságokat, melyeket a kormányt most támogató t. többségnek vagy inkább t. pártoknak — bocsánat, az ember könynyen téved ... (Derültség jobbról! felkiáltások bal felöl: Majd lesz többség is!) Mondom, kellemes, ha a jelen kormányt támogató t. képviselő uraknak legalább is belenyugvása mellett hall az ember oly igazságokat, amelyek miatt míg mi hirdettük őket. a legepésebb megtámadtatásoknak voltunk a t. túloldalról kitéve. Mert hiszen milyen régóta állítottuk mi, hogy a baj főforrása, hogy kevés az áru és ezen semmiféle rendszabálylyal segíteni nem lehet, csak azzal, ha tudnók magát az árut szaporítani. Milyen régen mondtuk, hogy a fizetésfelemelés kétélű fegyver, mert hisz fokozza a vásárlóképesség és a rendelkezésre álló áru közötti aránytalanságot, s igy fokozza magát a drágaságot, tehát nem sokat segit azokon, akik megkapják a felemelt fizetést és amellett rontja más társadalmi osztályok helyzetét. Milyen sokszor emeltük fel mi óvó szavunkat azon hangzatos támadások ellen, melyekben a produktív tőke arról az oldalról részesült! Hát jó lenne megjegyezni maguknak, hogy azon kötelességtudó, hivatott szakembernek, aki az önök bizalmából foglalja el helyét a kormányban mint pénzügyminister, első kötelessége volt hirdetni azon igazságokat, amelyeket önök mindig egy felháborodási jelenettel fogadtak. Jó lenne el nem feledkezni azon igazságokról majd akkor, amikor — bizonyára nagyon messzi jövőben, de talán unokáink meg fogják élni, hogy ismét ellenzék lesz az urakból. (Elénk tetszés jobbról.) Én ha nekem a t. pénzügyminister ur beszédével szemben valami észrevételem van, az csak az ő »elszánt optimizmusára« vonatkozik. Én azt hiszem, abban a helyzetben, amiben a háború lezajlása után többé-kevésbbé az összes hadviselő államok lesznek, de fájdalom mi azok között leszünk, akiknek a helyzete á legsúlyosabb, ép olyan hiba a remegő félelem, mint az elszánt optimizmus. Nekünk áthatva kell lennünk attól a meggyőződéstől és pártkülönbség nélkül kötelességünk a nemzet érdekei iránt nekünk csak ugy, mint a t. kormány tagjainak, hogy latba vetve egész erőnket, belevigyük ezt a meggyőződést az egész nemzeti társadalomba, hogy nem volt elég ez óriási erőpróbát diadalmasan kiállani a harczmezőn, hogy egy második óriási erőpróba előtt állunk gazdasági és pénzügyi téren, amelyet nem szabad kicsinyelni, melyet nem szabad rózsás színekkel festeni, melyben nem szabad az Ojrfinizmust hangoztatni, hanem ki kell mondani: rettenetes, kemény feladat előtt állunk, amelyet a magyar nemzet le fog győzni, de csak ugy, ha meg van győződve, hogy ez éjjen olyan életkérdése a nemzetnek, mint a haza szent területére betódult vad ellenséges hordák kiverése! (Elénk he~ lyeslés f jobbról.) És, t. ház, e megjegyzéshez még csak egy kérést fűzök. Nagyon természetesnek tartom, hogy a t. pénzügyminister ur ma nem adhatott nekünk konkrét pénzügyi programmot az állami jövedelmek fokozását illetőleg és hogy olyan általánosságokban mozgott, amelyek többé-kevésbbé a közhelyek természetével bírnak. Ez nem is lehet máskép. De az a kérésem a t. pénzügyminister úrhoz és az egész kormányhoz, mert hisz ez az egész kormány ügye és kötelessége, hogy az őszi ülésszak alatt lépjen elő azokkal a javaslatokkal, amelyek biztosítják az állami jövedelmeknek legalább is oly mérvű fokozását, aminőt az utolsó háborús esztendő alatt emelkedett kamatteher megkíván. Mert azt tartom, ez a legszélsőbb határ, ez a legenyhébb mérték, ameddig el kell mennünk már a háboru alatt, ameddig elment az előző kormány, nagyon jól tudva, mily keserves kötelességet teljesít, de amelyet hogy szintén fog teljesíteni, elvárjuk a mostani t. kormánytól is. Mert, engedelmet kérek, minden felelősségérzet hiányára, a legnagyobb gazdasági és pénzügyi könnyelműségre, a nemzetnek pénzügyi téren való nem mondom tudatos félrevezetésére, de a téves optimizmusnak a nemzetben való felébresztésére vezetne, ha a t. kormány e költségvetési évben nem lépne elő oly adójavaslatokkal, melyek azt a jövedelemtöbbletet biztosítják az állam számára, melyet a kamatok emelkedésével járó kiadási többlet követel. (Élénk helyeslés jobbról.) T. ház! Most már, még mielőtt beszédem
