Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-713

713. országos ülés 1917 márczius 14-én, szerdán. 81 az, rneíy bizonyos vagyontárgyaknak a megmentésére, különösen pedig marha elhajtására vonatkozott. Szerénj^ nézetem szerint ennek az intézkedésnek korrelátuma az kellene hogy legyen, hogy a kormány azokért a károkért, amelyek ezen intézkedések folytán keletkeztek, a vagyoni felelősséget vállalja. Mindnyájan tudjuk, hogy ez a marhael hajtás az állatok kisebb-nagyobb részének elhullásával jár, a tapasztalat másrészt azt is bizonyitja, hogy oly területek kiürítése rendeltetett el, hol az ellenség be nem hatolt vagy ha behatolt, a marhákat egyáltalában igénybe nem vette. Uy körülmények között a magántulajdonosok, ha nem lettek volna kényszerítve a marha elhajtására, nem károsodtak volna. Ha már most a kormány olyan közszempontokból, amelyeknek helyességét elkeli ismerni, az ellenkezőt elrendelte, akkor szerény nézetem szerint ezért a felelősséget el kell vállalnia. Á kormány maga is érezte ezt a felelősséget s a károkat meg akarta előzni azáltal, hogy átvételi, bizottságokat szervezett, amelyek a marhát ellenérték fejében átvették s a továbbhajtásnak koczkázatát is magára vállalta. Csakhogy ennek a koczkázatnak egy jó részét megint az eladóra áthárította azáltal, hogy az árat nagyon olcsóra szabta. A t. kormány továbbá a menekülteknek meg akarta menteni az állatok egy bizonyos részét és azt nekik visszaadni. Ezen a czimen tetemes mennyiség az állatokból rendelkezésre áll, sajnos azonban, hogy ez az üdvös akczió épen a legértékesebb marhafaj tekintetében a szász vidékről származó simmentháli és pinzgaui marhák tekintetében nem sikerült, részben azért, mert ez a marha az ut fáradalmait nehezebben bírta ki, másrészt azért, mert akkor, amikor ez a kiválasztási proczesszus megindult, az értékesebb tenyészállatok már nem állottak rendelkezésre, ami különösen reánk, szászokra nézve, óriási gazdasági kárt jelent. Marhatényészt esünk érdekében nemcsak évtizedeken keresztül fáradoztunk, hanem igen nagy áldozatokat is hoztunk. Ez az értékes marhaállományunk most egyes vidékeken nagy mérvben elpusztult. így pl. Brassó megyében a menekülés előtt volt 12.000 tehén, most van 5800, ökör volt 6300, most 3800, növendék volt 11.000, most 5200, tehát körülbelül a fele van csak meg. Ezeknél a számoknál azonban figyelembe kell venni, hogy a lakosság egy része a marhaállományból semmit sem veszített, sőt némelyeknél az még szaporodott is, ugy hogy az egész hiány csak a lakosság egy részét terheli. (Igaz ! ügy van! a, jobboldalon.) Törekvésünk az, hogy marhatenyésztésünk újjászervezéséhez minél hamarabb hozzálássunk, azt az eddiginél talán magasabb fokra is emeljük, s ha valahol, ezen a téren kérhetjük és várhatjuk a t. kormány támogatását, mely azáltal, hogy ezen törekvésünket támogatja, az egész marhatenyésztésnek tesz szolgálatot. Abból a felfogásból kiindulva, hogy az elhajtás által okozott károkért az államot felelősség terhelné, bátor vagyok az egyes esetekre utalni. Egy eset az, amikor a marna elhull az elhajtás következtében, mielőtt még az átvételi bizottsághoz került volna, vagy ha a tulajdonosnak egyáltalában nem állott szándékában ezt az átvételi bizottságnak átadni. Nagyon sok esetben azonban nem a tulajdonos hajtotta el ezt a marhát, hanem a katonaság. Az igen t. földmivelésügyi minister ur kijelentéseiből is tudjuk, hogy bizonyos tervvolt kidolgozva az evakuálásra vonatkozólag, mely a marhaállomány megmentését is magában foglalta. Tény azonban az — mi okból, nem tudom —, hogy ezek a fontos intézkedések egyes közigazgatási hatóságok, különösen a községi elöljáróságok tudatába és vérébe nem mentek át ugy, mint ahogy azt az ügy fontossága kívánta volna és igy sok hiba történt, de tény az is, hogy a katonaság ugy lépett fel, mintha ő lett volna hivatva ezt a marhát megmenteni és onnan, elhajtani. Most már, azt hiszem, jogosult az a kérdés, vájjon ezt a katonaság minden vagyoni felelősség nélkül tehette-e? Vagy tekintsük a dolgot magánjogi szempontból, a rerum gestor szempontjából, vagy pedig közjogi tényezőnek tekintjük a katonaságot és nem felelős-e a katonai kincstáron kívül az állam is azért, miután a katonaság az állam intenczióit, meg akarta valósítani, midőn azt a marhát elhajtotta, amire hatalmánál fogva képes is volt. Ha azt kérdjük, mi történt azzal a marhával, amit a katonaság elhajtott, azt tapasztaljuk, hogy a marhának egy része elhullott, más része szétszaladt, egy részét talán a katonaság saját czéljaira használta fel, mig a főrész az átvételi bizottsághoz került, ahol azt mint ezen, és azon község határából elhajtott marhát, vagy pedig mint egészen uratlan marhát bejegyezték. Ilyen czimen az állam birtokába sok millió értéket képviselő állatállomány ment át, amelynek ellenértékét még nem fizették ki és ha most az állam arra az álláspontra helyezkednék, hogy pontos magánjogi bizonyítékot kivan arra nézve, hogy kié az a marha, akkor az a — azt hiszem — nem kivánatos helyzet fog előállani, hogy az állani több millióval gazdagodnék a menekültek vagyonából. Nem akarom kétségbevonni a kérdés nehézségeit. Elismerem, hogy ha bizonyos óvatossággal nem járunk el, az állam nagyon sok koholt követelménynj^el fogja magát szemben találni, de másrészt azt hiszem, hogy ebben a kérdésben szűkkeblűnek sem volna szabad lenni és hogy azok a bizottságok, amelyek hivatva lesznek ezen károk felett ítélni, minden olyan esetben, amikor meggyőződést tudnak szerezni a követelés jóhiszeműségéről, illetve arról, hogy az állat tényleg átment a katonaság birtokába, megállapitják majd az igényeket és én arra kérném a t. kormányt, hogy ezt megfeVő utasítások által tegye lehetővé a bizottságoknak. (Helyeslés jobbfelöl.) Voltak azonkívül olyan károk, amelyeket az ellenség, a szövetséges katonák, a mi katonáink követtek el, azonkívül még a lakosság is, de a