Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.
Ülésnapok - 1910-712
68 712. országos ülés 1917 márczius 13-án, kedden. En ezt nem az olasz nép, hanem azon kormány vagy többsége kívánságának tartom, amely ép most vezeti Olaszország ügyeit s amely jónak látta alkalmazásba venni Macchiavellinek hírneves mondását: az adott szó a múlt szükséglete volt, a szószegés a jelen szükséglete. Én azt hiszem, ez a szószegő kormány, amely szakított velünk, hű szövetségesével, a háhorut nem fogja túlélni s Olaszország maga fogja e kérdés megoldását kívánni, különösen, ha látni fogja, hogy a kötendő békének egyik feltétele az ő viszonyának a Szentszékkel való rendezése. Ha ezt egyelőre az ő ügyének tekintjük is, a rendezésnél semmi esetre nem fog elég lenni az, hogy önállóságát talán San Marino köztársaság vagy Monako fejedelemség módjára biztosítsuk, amelyek, mint tudjuk, saját kívánságukra, az olasz királyság protektorátusa alá helyezkedtek. Mert igy a pápának, a világ legnagyobb erkölcsi tekintélyének szuverenitása nincs megvédve, szabadsága, függetlensége nincs biztosítva. Hiszen egy erkölcsi erőt fegyverek hatalmával megvédeni nem lehet; s ez annyi lenne, mint az erkölcsi hatalomnak és erőnek létét tagadni. Nemcsak az olasz, hanem semmi más államnak protektorátusa alá, akármily barátságos nemzet, vagy állam legyen az, a pápa nem helyezhető. Az ő függetlensége és szabadsága érintetlenül, csorbítatlanul kell hogy maradjon minden protektorátus nélkül. S ez meglesz, ha az ő exterritorialitása elismertetik, szuverén joga tiszteletben tartatik, és az a hipokrizissel telt garancziális törvény, melyet annak idején az olasz állam alkotott, félre fog tétetni. Egy protektorátusról az emberiség érdekében igenis, szó kell hogy legyen. Mert én azt mondom, t. ház, — s ezt mint magánvéleményemet koczkáztatom meg — ha a Szentszék nem volna ennyire guzsbakötve, ez a világháború talán már rég megszűnt volna. Talán az emberek szivébe már bevonult volna, az emberiesség, a béke és szeretet érzelme. De még ennél is többet akarok mondani: ez a világháború ki se tört volna. Egyezségekkel, kölcsönös megértéssel el lett volna kerülhető. Itt az emberiség javairól, érdekeiről van szó. Azért kivánom, hogy a Szentszék nem a katholikus és keresztény vagy nem keresztény államok oltalma alá, hanem az emberiség becsületének oltalma alá helyeztessék. (ügy van!) Ezzel a kérdést részemről egyelőre befejeztem és áttérhetek beszédem következő tárgyára. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt parlamenti szokás szerint az igen t. föídmivelésügyi minister ur* beszédével akarok foglalkozni és csak azután térek át beszédem tulajdonképeni tárgyára. A t. minister ur minapi beszédében a közélelmezés kérdéséről szólva a czentralizácziő és a deczentralizáczió között vaczillált, de a végén mégis a deczentralizáczió mellé állott. Minthogy közélelmezésről, tehát olyan dologról van szó, ami in specie és egyenesen az egyedet érinti, magam is elhibázottnak tartanám, ha valaki egyoldalulag a czentralizácziő mellé állana, amint azt a vita egy pár szónoka tette. A minister ur beszédében azt mondotta továbbá: (Olvassa.) »Elkövettünk mindent arra, hogy a tisztviselőkarunk bürokratává váljék, amikor elzártuk a közgazdasági élettől, daczára annak, hogy a közigazgatási teendők legnagyobb része szoros kapcsolatban áll a gazdasági kérdésekkel.« Nagyon szeretem az őszinte szót és azért teljes mértékben honorálom a minister urnak ezt a kijelentését. Sajnálatra méltónak tartom azonban, hogy épen ezt a bürokrata apparátust bízták meg a közélelmezési kérdések végzésével. Tovább ismét azt mondja a minister ur (olvassa): »Tökéletesen igazuk van Földes Béla és Szt erényi József t. képviselőtársaimnak, hogy meg kell állapítani az egyes vármegyék vagy amint ők nevezik, körzetek szükségletét és csak a felesleget szabad onnan elszállítani. Ez igy történt.« Majd igy folytatja (olvassa): »Ne méltóztassék tehát itt a rendszerben keresni a hibát, hanem az adott nehéz, súlyos viszonyokban, amelyek elkerülhetlenné teszik azt, hogy kivételesen ide-oda kocsikáztassák az árut.« A minister urnak ezzel a kijelentésével szemben hivatkozom Zábráczky József t. túloldali képviselőtársunkra, aki beszédében ezeket mondta (olvassa): »Nem kapott többet — t. i. korpát — 15—20 métermázsánál és ezt is az ország másik részéből utalták ki egy malomból.« A minister ur szerint főleg a gabonára nem áll az, hogy elszállították volna. En máskép tudom a dolgot. Tudom, hogy nemcsak a központba szállítottak készleteket, de a bizományosok raktáraiba is, sőt még a vetőmagszükségletet is elszállították. Bizonyos az is, hogy a községekből a gabonát elvitték, elfuvarozták, vasúton elszállították, tavaszszal pedig állami lisztet hoztak a községekbe. En tehát a minister urnak ezt a kijelentését, mint a tényekkel nem egyező és téves kijelentést, bátor vagyok korrigálni. Nem is említem, mennyi gazdasági erőt és időt fecséreltek el ezzel; erre később rátérek. Azt sem említem itt, hogy a községek mit kaptak gabonájukért tavaszszal cserébe a Haditermény Rész vény társaságtól. Jól tudjuk, milyen kenyeret ettek, különösen, amikor még nem gondoltak az intéző körök a kukoricza csírátlanítására, ugy hogy a kukoriczaliszt élvezhetlenné vált. Magam láttam, hogy részes aratóim olyan kenyeret ettek, amit ember élvezni nem képes, amiben még a kukoricza csutkája is benne volt. Lehet, hogy ez csak sporadikus jelenség volt, nem akarok általánosítani, de ami megtörtént, azt mégis kénytelen vagyok leszegezni. A minister ur felhozta, kogy a kormányt a közélelmezési kérdések kezelésénél sohasem
