Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-720

«2Ö 7'2ö. országos ülés JÖ]f márczius 23-án, pinlekett. senki sem kívánja, mindenki várja ennek enyhülését a háború megszűnésével, (ügy van I a szélsőhaloldalon.) De hol lesz akkor az a jövedelemtöbblet, amiből ezeket az óriási, terheket fedezni fogjuk? Ennek forrásait sehol sem látjuk. Azt sejtjük csupán, hogy az élet a háború után talán még nehezebb lesz, aligha tudunk majd megfelelő munkát adni minden munkáskéznek. Pedig ha nehéz volt eddig is megélni Magyarországon a munkáskéznek, akkor a háború után még nehezebb lesz. Ezért áll előttünk a kivándorlás réme. (Ugy van! baljelöl.) Pedig mennyi munkáskéz vész oda a háborúban, ha ezt még a kivándorlás is növelni fogja, akkor szomorúan fog kinézni a magyar gazdasági élet. (ügy van ! baljelől.) Ezek a terhek pedig nem átmeneti terhek lesznek. (Ugy van! balfelöl.) Amint az előbb is__emlitettem, sohasem fogjuk ezeket kifizetni. Öröksége lesz ez a következő nemzedékeknek; emléke ennek az esztelen korszaknak, (Ugy van! balfelöl.) amikor egész Európa népei összegabalyodtak annak a bolond irigységnek a révén, hogy egyik a másiknak a szájából a falatot hogyan üsse ki. Vannak azonban olyanok is, akik örülnek ennek a háborúnak; vannak ennek a háborúnak hiénái, akik zsebelnek, akik meggazdagodnak, de ezeknek kedvéért háborút folytatni nem lehet. (Ugy van! a szél.söbaloldalon.) • Akik igy a háborúból hasznot húznak, azok egyúttal rendesen kitalálják annak is módját, hogy a harcztérről távoltartsák nemcsak magukat, hanem még a hozzátartozóikat is, megtalálják a megfelelő jogezimet a felmentésre. Reméljük, hogy Hazai Samu az ő uj hivatalában majd kipiszkálja őket, (Helyeslés balfelül.) de lehet az is, hogy elmegy ő is mellettük s hagyja őket tovább is dolgozni. Hazairól eszembe jut a hadsereg vezetősége is. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Ezt a hadvezetőséget soha senki jobban nem jellemezte, mint Windisch-Grätz herczeg t. képviselőtársunk egy zárt ülés alkalmával, aki kimutatta ennek a hadvezetőségnek teljes tehetetlenségét, amelynek munkája nem dicsőség, hanem szégyen a nemzetre, a monarchiára. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Szerettem volna, ha ez nyílt ülésben történik, mert elvégre nem mindegy, hogy tudja-e ezt a nemzet, vagy nem ? Ez az osztrák rendszer reánk nézve megalázó is volt, anyagilag káros is volt. Nem akarok itt részletesen kitérni erre, csak rámutatok arra, milyen fejetlenség, milyen összevisszaság uralkodik a katonai intézményeknél is és mennyi kárt szenvedünk általa. Csupán lóállományunk veszélyes leapadására mutatok rá. 1912-ben hozott a képviselőház egy törvényt, amelynek értelmében rendszeresítették a katonai nyilvántartó hivatalokat, oly czélból, hogy ez a lovakat összeírja, osztályozza és felbecsülje. Ezekhez fordult a hadvezetőség, ha lovakra volt szüksége. Ezek ismerték kerületeik lóállományát, a birtokosok viszonyait és meglehetős kímélettel bántak el a tulajdonosokkal, mert nem onnan vették el, ahol csak egy vagy két ló volt, hanem onnan, ahol jutott is, maradt is. Ebbe azonban nem tudott belenyugodni az u. n. lóavató-bizottság, egy előbbi törvényen alapuló" intézmény, amelynek vezetője, rendesen egy ezredes volt. Ezek, hogy mellőzve ne legyenek, engedélyleveleket adtak ki bizonyos kupeczeknek arra, hogy nyilvántartási lappal ellátott lovakat adhassanak, vehessenek. Ezek aztán megvették a becsáron a lovakat a tulajdonostól, aki ugy gondolkozott, hogy inkább adja a kereskedőnek, aki azonnal fizet, mint a hadvezetőségnek, amely később fizet. A kereskedők azután felvezették a lovakat a lóavató-bizottságnak és kétszeres áron adták el a kincstárnak, de adtak el lovakat Németországnak, Romániának és Olaszországnak is. Mikor aztán jött a hadvezetőség és szüksége volt lovakra, a lónyilvántartó tisztek -felhívták azokat a bizonyos lovakat, amelyeket be kellett volna szolgáltatni, a lovaknak azonban már csak hűlt helyét találták. A kupeczek eladták azokat a lóavató ezredes engedélyével. Sok ló jutott igy ellenséges kézre, Németország pedig összevásárolta a hasas kanczákat is, hogy lőállományát a jövőre biztosítsa; nem lévén ugyanis lótenyésztő állam, már a háború első tartama alatt igénybevette lovait. Mikor aztán nálunk további lószükséglet merült fel, meg kellett támadni a mezőgazdasághoz szükséges lóállományt. Az orosházi állomáson a háború előtt 11.000 ló volt, most nincs csak 3—4000. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Lehet-e ezzel a lóállománynyal 11.000 ló munkáját végeztetni ? Ugye nem lehet. Épen ezért a mezőgazdaságnál nagy akadályokkal kell megküzdeni. Mindezt annak tulajdonítom, hogy ezek a lőnyilvántartási és lóavatóbizottságok a császári és királyi hadvezetőség alá tartoznak. A magyar kormánynak ebbe semmi beleszólása nincs. Pedig ha önérzete van, nem tűrheti el, hogy a katonaság rendelkezzék egész mezőgazdaságunk felett! (Helyeslés balfelöl.) Az a katonaság, amely a mezőgazdaságot és annak szükségleteit nem ismeri. Arra kérem tehát a t. kormányt, hogy szerezzen magának tájékozást és ingerencziát ezekre a dolgokra. Emeljen óvást a lóanyagunk pazarlása ellen és gondoskodjék, hogy a lóanyagunk csak a legszükségesebb esetben és mértékben vétessék igénybe, különösen szövetségeseink részére. (Helyeslés balfelől.) Talán nevetséges ez a kérésem, mert egyszer már a kormány feljajdult amiatt, hogy nem képes a lovak hátralékos árát sem kifizettetni. Hát akkor hogy tudta ezt a kérdést megfejteni. De ennél is nagyobb fejetlenség van a gabonarekvirálásnál. (Helyeslés bal felöl.) Egyetértek az Országos Gazdaszövetség beadványával abban, hogy tűrhetetlen az az állapot, hogy a kisgazda gabonáját a Haditermény Részvény-