Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-695

695, országos ülés 1917 február 7-én, szerdán, 91 teljes lakásberendezéseket hazaszállítanak. A lőszert és élelmet utánszállító német katonavonatok mindig tele rakva mennek vissza Németországba. Öriási mennyiségben fát és szenet szállítanak Németországba. A legénység náluk rendszeresen lesz szabadságolva, minden egyes szabadságolt német katona a megszállott területekről élelmiszerrel, hússal, tojással, aprójószággal . . . Rakovszky István: Zongorával. (Derültség balfelől.) Kelemen Béla: ... dúsan megrakottan tér haza szülőfalujába. Hogy Romániát hogyan pakolták ki, arról most nem szólok, csupán a tényleges állapotoknak, a németek által és általunk követett ellentétes eljárásnak illusztrálására említem fel azt, amit komoly helyről hallottam, de ami olyan esztelenség, hogy szinte nehéz dolog elhinni azt. Arról van szó, hogy a galicziai falvak felépítésére mi a fát nem szomszédos Oroszországból szállítottuk melyet akkor már megszállva tartottunk, hanem e

gy zágrábi czég utján nagy mennyiségben Horvátországból szállítottuk a fát Galicziába. (Zaj haifelől. Felkiáltások : Hallatlan !) Szinte nehéz dolog elhinni, hogy ennyire megy a had vezetőségünk élhetetlensége és gyámoltalansága. Tisztelt ház ! Bármelyik vonatkozásban vizsgáljuk a megszállott területek katonai közigazgatását, mindenütt a takarékosság elvének teljes hiányával találkozunk. A kormányzóságokon kívül van sok Kreis-Commando. Amit egy ilyen Kreis-Commandonál néhány hozzáértő ember játszva elvégezhetne, azt rosszul látja el az egymásnak útjában álló és összekuszált hatáskörrel bíró sok katona és tisztviselő. Egy-egy ilyen KreisCommandónál a parancsnokon kívül, aki ezredes vagy tábornok, van vezérkari főnök, van egy körülbelül 150 tisztből és tisztviselőből álló létszám, amelynek munkáját 10—15 pontos, szorgalmas ember, jó munkaerő könnyen elvégezhetné. Pedig a hadsereg most nem panaszkodhatik, hogy nincs elegendő szakembere. A legkiválóbb erők, a legkiválóbb tehetségek között válogathat most a hadvezetőség, hiszen ma a legkülönbözőbb élethivatások vannak képviselve a hadseregben. Csak ki kell választani a megfelelő embert és a neki való helyre kell tenni. (Helyeslés halj elől.) Ebben nagy mesterek a németek és ebben nagyon gyengék, nagyon tehetetlenek a mieink. (Igaz! TJgij van! balfelől.) Fráter Lóránt: Az osztrákok! Kelemen Béla: T. ház! Hogy mily bűnös könnyelműséggel pazarolják nálunk az államnak, a hadi kincstárnak a pénzét, annak illusztrálására hivatkozom egy eklatánsul oktalan berendezkedésre. Van sajtóhadiszállasa Németországnak és van sajtóhadiszállása az osztrák-magyar monarchiának. Németországban egy törzstiszt vezetése alatt 4—5 ember intézi ezt az egész ügyet, nálunk pedig Hoen Miksa tábornok parancsnoksága alatt olyan óriási szervezet végzi el ugyanezt a munkát, hogy egyszerűen kétségbe kell esni, ha párhuzamot vonunk a kettő között. Egy tábornok, egy vezérkari ezredes, több törzstiszt, több aktiv kapitány, térparancsnok, adjutáns, ezredorvos, sok alantas tiszt, őrmesterek, csendőrök, rendőrök, postatisztek és körülbelül 100 emberből álló gyalogság alkotja a keretet, amelyen belül a hivatásos irók, a haditudósítók és az itt beosztott művészek betöltLc a maguk hivatását és ellátják a tulajdonképeni haditudósítói szolgálatot. A tűzvonalban a katonák csinálják a történelmet, a haditudósítók pedig írják a történelmet ; vagy hogy Miksa magyar királyi herczeg szavait idézzem : »megörökitik a jövőnek azok világát, akik oly példátlan kitartással és hősiességgel szentelik most életüket a haza védelmére.« Amig Németországban tehát ez a szervezet alig kerül pénzbe, addig nálunk a császári és királyi sajtóhadiszállás költsége, értesülésem szerint, eddig már meghaladta a négy millió koronát. És felmerül a kérdés, kinek az érdeke, kinek a bűne ez a pénzpocséklás? Sem a magyar, sem az osztrák, sem ä külföldi sajtót e tekintetben semmi vád nem illeti, - semmiféle felelősség nem terheli ; a lapok ä sajtóhadiszállástól semmi pénzt nem kapnak, a maguk haditudósítóját maguk fizetik és nem az ő érdekükben és nem az ő kívánságukra történik az az érthetetlen pénzpazarlás, amelynek eredménye az eddig elköltött sok millió. Erre a katonai wirtschaftra eléggé jellemző, hogy Hoen tábornok akkor is, mikor Zsolnán vagy Bécsben, vagy közvetlenül Bécs mellett, egyszóval az ország belsejében állomásozott, akkor is állandóan élvezte rendes fizetése mellett a feldzulagot, sőt még az sincs kizárva, hogy Hoen tábornok mint a Kriegsarchiv parancsnoka is élvez még külön fizetést, külön javadalmazást. Ismétlem, a sajtónak nincs érdekében ez a pénzpazarlás, a sajtónak egyenesen útjában áll a dologhoz nem értő, oda beosztott sok ember, kik rangjuknál fogva elsőbbségben vannak a hivatásos irók és művészekkel szemben és fölényesen kezelik őket. Egyébiránt semmi sem jellemzi jobban a császári és királyi sajtóhadiszálláson uralkodó állapotokat, mint az, hogy a háború kitörése óta Hoen tábornok valamennyi tisztjével és altisztjével egyetemben a sajtóhadiszálláson kifejtett munkálkodásáért a legkülönbözőbb belföldi és külföldi kitüntetéseket kapta meg, de még nem jöttek sorra a hivatásos irók és művészek, a haditudósítók maguk, akik a méltánylást talán mégis az elsősorban érdemlik meg. Molnár Ferencz volt az egyetlen, azonban ő sem Hoen tábornok ur felterjesztésére kapott kitüntetést. Amikor a tábornok és a mellé beosztott tisztek, az automobilisták, ä postatisztek, altisztek és tisztiszolgák már mind kaptak kitüntetést, akkor például a Berliner Tageblatt kiváló haditudósítója, Adélt Leonhard a mai napig felsőbb elismerésben nem részesült. Lehet, hogy nem is ambiczionálja a kitüntetést, de jellemző, hogy az elsők között nem azt tüntették ki, aki ugy a német, mint a világsajtóabn az ő haditudósitásaival egymaga több szolgálatot tett, egymaga'többet használt az osztrák-magyar hadseregnek, mint Hoen 12"