Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-695
86 695. országos ülés 1917 február 7-én, szerdán. struktúráját tartom épségben és interpeüáczíóm anyagának egy-egész csoportját elejtem, egy egész adatgyűjteményt mellőzök és csak arra szorítkozom, hogy megmaradva ugyan ebben az eszmekörben, behatóbban csupán egyes részletképeket világítsak meg, ezt is abból a czélból, hogy a t. ház és a t. kormány figyelmét felhivjam a tapasztalható visszásságok megszüntetésére, a tapasztalható hibák orvoslására és a t. kormányt, ahol annak szükségét belátni fogja, szervezeti átalakítások inicziálására, kezdeményezésére is késztessem. (Helyeslés balfelől.) T. ház ! A legdrágább értéknek, a magyar vérnek pusztulásáról, a magyar vérnek igen sokszor esztelen és oktalan feláldozásáról, (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) az azt előidézett okokról nem fogok tehát más irányban beszélni, csupán abban a vonatkozásban, hogy a haroztéren az egészségügyi ellátás és felszerelés helyes szervezése mellett, mindenütt a szükségelt és megfelelő erők és tehetségek alkalmazása mellett igen-igen sok embert lehetett volna az életnek, övéinek, a hazának és igy a hadseregnek is megmenteni. Aligha csalódom, mikor azt hiszem, hogy itt is az avult szabályzat, a megcsontosodott régi osztrák szellem a kerékkötő. Mindnyájan tudjuk azt, hogy békében egy magasabbrangu katonaorvos betegek gyógykezelésével nem foglalkozott, csupán adminisztratív teendői voltak ; parancsnok volt, Daczu^a aogy megfelelő orvosi gyakorlata nem volt, mégis most a háborúban a rangja döntött a beosztása fölött és igy végeredményben az aktív katonaorvosok rangja döntött a sebesültek sorsa fölött. Egyszóval nálunk az életbevágó kérdéseknél is sablon és szabályzat dominál; a józan ész helyett a paragrafus uralkodik. Pedig a szabályzat mégsem irja elő a sebesült katonára az amputálást, még kevésbbé teszi kötelezővé a meghalást. Már pedig a katonaorvosi kar maradisága sok veszteségünknek, ezer és ezer család gyászba borulásának lett okozójává. (Igaz! Ugy van ! balfelől.) A tartalékos orvosok beosztása többnyire ugy történt, ahogy az »ajánlati lap«, a Widmungskarte feltünteti, tekintet nélkül arra. hogy azóta az illető milyen szakmában képezte ki magát. A szakképzetséget, a szakorvosi képzettséget abszolúte nem vették figyelembe. Igy történt, hogy kiváló sebészek belosztályon működtek, fül- vagy szemspecziálisták fertőző betegek osztályain, képzett bakteriológusok a segélyhelyen, a Hilfsplatzon; fogorvosok vagy belgyógyászok voltak ott, ahol képzett sebészek kellettek volna. Simon Elemér : A háború elején, ma már nem ! Kelemen Béla: Képzett és idősebb orvosok, ezek között kórházigazgatók, osztálylyal biró főorvosok, speczialisták a segédorvosi rangjuk miatt nem érvényesülhetnek, kellő hatáskörhöz nem juthatnak, mert alárendelve vannak a tényleges katonaorvosoknak, a kik a diploma elnyerése után azonnal főorvosok, nemsokára ezredorvosok lettek és. mennél jiagyobb a rangjuk, annál jobban ismerik a Dienstreglementet, annál jobb adminisztratív erők, de, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, annál kevésbbé értenek az orvostudományhoz. Egy kiváló orvos barátomnak, mint segédorvosnak a fronton egy nála 15 évvel fiatalabb aktív főorvos volt a közvetlen főnöke, a hadosztálybeli egészségügyi főnöke pedig annak idején az egyetemen kurzistája volt. A fronton az egyes ezredek túlontúl el vannak látva orvosokkal, egy-egy zászlóaljnak- két orvosa is van. Ez csak akkor volna indokolt, ha nagy orvos-bőség volna; de épen ellenkezőleg, óriási az orvoshiány, igy például vannak kórházak, ahol 5—600 sebesültre esik egyetlenegy orvos, esetleg csak egy orvosnövendék. Pedig a segélyhelyen tulaj donképen nem nagyon szükséges az orvos, mert működése kizárólag az első segély nyújtására szorítkozik, amit pedig a jól kiképzett sebes ült vivők is elvégezhetnek. Avagy a Hilfsplatzokon kellene alkalmazni az orvosnövendékeket. Nem a zászlóaljaknál, nem a segélyhelyeken, hanem a kórházakban, az egészségügyi intézetekben van szükség a gyakorlott, képzett orvosokra. Egy-egy ezrednél elegendő volna egy, legföllebb két orvos, kik a csapat hygiénjét ellátják és az egészségügyi személyzet működését vezetik. Az is egyike a visszásságoknak, hogy az orvosok- állandóan ott maradnak, ahová vezényelték őket; az egyik a zászlóaljnál, a másik valamelyik egészségügyi intézetnél, a harmadik csapattörzsnél ; akkor is ott maradnak, ahová egyszer beosztották őket, ha ott akár hónapokig is nincs semmi dolguk, például tábori kórházaknál, amelyek hosszú ideig nem működnek avagy például tartalékcsapatoknál. Már pedig ugyanezen idő alatt számtalan helyen a legrettenetesebb orvoshiány van. A józan ész szabályai szerint az orvosokat állandóan egyik helyről a másik helyre kellene irányítani a tényleges szükséglet szerint. Ezzel épen ellentétben az eredeti beosztás annyira szent és sérthetetlen, hogy például egy derék orvos ismerősöm elbeszélése szerint egyik zászlóaljnál az orosz fronton ők ketten működtek a segélyhelyen ; mindketten nagy prakszissal biró, képzett orvosok ; a hadosztály egészségügyi intézeténél pedig ugyanekkor két újdonsült, úgynevezett »hadidoktor« működött és ezen a beosztáson félévi ottléte alatt nem változtattak. Pedig orvosi tudás, ismétlem, nem a segélyhelyen kell, hanem az egészségügyi intézetnél. A tényleges katonaorvosok megcsontosodott észjárása szerint nem az emberélet védelme vagy megmentése a fontos, a legelsőrendü, hanem a Dienstreglement a fő. Hallottam esetet, a harczban álló csapatnál a segélyhelyen elfogyott a kötszer ; egy orvosnövendék két óráig lovagolt az egészségügyi intézetbe kötszerekért. A törzsorvos nem adott kötszert, mert nem hozott »quittung«-ot. Hiába hivatkozott az abszolút sürgősségre, vissza kellett térnie ; időközben egész sereg ember elvérzett. (Mozgás.) Megszívlelendő az is, hogy a tartalékos orvosok alacsony rangja miatt a csapat-