Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-695
695. országos ülés 1917 február 7-én, szerdán. 81 1600—1700 koronát, a mi 3—400 koronánkhoz viszonyítva. Nem kell ehhez szó, nem kell frázis, hogy ezt a kiáltó aránytalanságot bebizonyítsam. Pedig az ember egy Magyarországon és Németországban, egy a gyomor, egy a szükséglet, egynek kellene lenni az elbánásnak is. (TJgy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ha szövetségeseinkkel együtt küzdünk a harcztéren, hogy miénk maradjon a jövő győzelem reménye, hogy miénk, a központi hatalmaké maradjon az a tudat, hogy ebből a világháborúból ugy kerüljünk ki, mint akik nem vesztünk el, akkor egynek kellene lennie annak a kötelességteljesitésnek is, hogy ennek a küzdelemnek szenvedőiről, rokkant hőseiről egyformán gondoskodunk, (Elénk helyeslés a balés a szélsőbaloldalon.) hogy nincs különbség ember és ember között, hanem amint egy a szükséglet, egy a gyomor, egy a kenyérnek kívánsága: akképen egy az igény és az állam részéről adandó jutalék. (Elénk helyeslés a balés a szélsőbaloldalon.) Hivatkozni szoktak a túloldalról, általában •minden oldalról a társadalomra. Ha az állam nem teszi meg a maga kötelességét, mert nem teheti meg, mert el van foglalva fontosabb dolgokkal, álljon elő az a jó fejőstehén, a társadalom. Hát beszéljünk erről is pár szót. (Halljuk ! Halljuk! balfelöl.) A társadalom előállt a háború kezdete óta. Derék közéleti férfiak vezetésével, derék magyar honleányok közreműködésével ez a társadalom mindenütt ott volt, ahol a háború okozott sebeket orvosolni kellett, ahol enyhíteni kellett a najjról-napra mind kínzóbb, mind nagyobb erővel felhangzó jajokon. De ha a társadalom megtette is a magáét, ha áldozott is ezreket, százezreket, milliókat, ez mind nem elég annak a szenvedésnek végleges orvoslására, amelyet a háború magával hozott és az egész magyar nemzetre rázuditott. A társadalom segítsége ugy tűnik fel lelki szemeim előtt, hogy olyan volt mint az égboltból suhanó fehér angyalnak szárnya, mely betakarta a szenvedők szemeit, amely a jajkiáltásokat oda forrasztotta az ajkakra, hogy ne törjenek tovább, de azokat a sebeket végleg meggyógyítani, azokat a jajkiáltásokat végleg megszüntetni a társadalom fehér angyalszárnyának suhan ása nem volt képes, oda az egész magyar államnak és a magyar államot képviselő kormánynak ereje kellett volna, de azt nem láttuk sehol. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Alakultak a belügyminister ur felszólítása és ukáza folytán árvákat gondozó bizottságok. Ujabban, amint olvasom, a belügyminister ur kimondotta a hadiárvák ügyéről készített jelentéseknek és szokásos negyedévi kimutatásoknak közvetlenül a rokkantügyi hivatalhoz való beküldése kötelezettségét. Ez nagyon szép, de amit a belügyminister ur cselekedett, KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXIV. KÖTET. az szavakban hangzott el. Hol van azonban ennek eredménye? Az árvákat gondozó bizottság megalakításáról már egy évvel ezelőtt tudtam, de semmi lényeges eredményt nem láttam. Hiába volt ez a bizottság, a gondozás nélkül való árvák, a gondozás nélkül való rokkantak ép ugy jártak városonként a képviselőhöz, a polgármesterhez, az alispánhoz, a főispánhoz, mint annakelőtte. Nem siettette ez semmivel sem ügyük elintézését, nem kapták meg a nyugdijukat hamarább. Elismerem, hogy nem a t. belügyminister ur intézkedésén múlt ez. Elismerem azt, hogy nem szegzett tiltó akadályt azokkal az intézkedésekkel szemben, amelyeknek el kellett volna következnie, hanem nem volt meg az a cselekedete, hogy amit kimond, az necsak papíron maradjon meg, hanem élő valósággá legyen. Torkig vagyunk már a jelentésekkel, kimutatásokkal, statisztikákkal, paragrafusokkal, bürokrácziával, melyek ad graecas calendas lóvá tesznek bennünket. Hiába vannak az Ígérgetések, ha ahhoz a hatóságok lomhasága járul, aminek nyomában jár az, hogy tovább nyomorog az árva, akinek az apja hősi halált halt. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Mit láttunk, t. képviselőház, najyjainkhan. Künn hóvihar dúlt, a gőzvonatok hosszú órákat késtek, a villanyosok elakadtak, a tél fagyasztó erejével ráült az egész természetre, szén és fa hiányában fázódnak az emberek, és a kétségbeeséssel küzködnek a harczoló és hősi halált halt katonák családtagjai. A jobb jövő reménye melegének ebből a palotából kellene kiáradnia. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És mi van itt? Közöny, a közönynek oly hidege, mely vetekszik a künn dúlt hideggel! Mi beszélünk, önök a túloldalon hallgatnak! (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ez egy olyan parlamenti tengődés, amely felett nem lebeg ott a nemzeti géniusz a maga áldást osztó hatalmával. Ha ezeket meggondolom, lehetetlen, hogy a magyar katonák legfőbb pártfogójának, József főherczegnek (Éljenzés balfelöl.) a szavait ne idézzem. Ezekét a szavakat akkor mondta, amikor a hősök árváinak, özvegy családjuknak szomorú ügyéről beszélt. József főherczeg a legékesebben fejezi ki több nyilatkozatában azt, hogy elsősorban a közkatonákat kell megbecsülni, mert nekik köszönhetjük a dicsőséget, azt, hogy nemzetünk ma is fennáll, hogy mi ma itt vagyunk és nyugodtan tárgyalunk. így ir József főherczeg az Újságírók Almanachjában (olvassa): »A közkatonának szemeit kilövik, kiégetik, végtagjaikat levágják, megfagynak, élő testtel elrohadva kínlódnak, ha pedig kiszenvedve szent vértanuságban, Istenben való hitben, hazájának a legnagyobbat, a legjobbat, saját életét áldozva fel, ott rohad teste Doberdó szikláin temetetlenül, bajtársai előtt alig pár lépésre s még a végtisztességet sem lehet megadni neki, mert ez 11
