Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-695
7(1 695. országos ülés 1917 február 7-én, szerdán. féle telepítési akcziót és azt megoldáshoz juttatni. (Helyeslés balfelöl.) A javaslatot egyébként a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik ? Szepesházy Imre jegyző: Kun Béla! Kun Béla: T. képviselőház! Magamévá teszem azokat, amiket t. képviselőtársam, Nóvák .János elmondott. Magamévá teszem részint abból a szempontból, hogy az elhalt hősök családja a kellő állami támogatásban részesittessék, részint abból a szempontból, hogy az élő hősök a jogoknak teljességét birják és gyakorolják. De amikor az én t. képviselőtársam felszólalását egész terjedelmében magamévá teszem és osztom, engedjék meg, hogy egyúttal a magam észrevételeit is elmondjam a szőnyegen lévő törvényjavaslattal szemben. (Halljuk! balról.) Még a világháború első esztendejében, 1914 őszén törtónt, hogy megjelent nálam választókerületem egyik nagy magyar városának egyik polgára ós a maga anyagi viszonyaihoz mérten szép összeget tett le kezemhez azzal, hogy azt a hazáért elhalt hősök emléktáblájára fordítsam. Hozzátette az az egyszerű gazdaember, hogy reméli, hogy az egész társadalom, az egész nemzet ki fogja venni részét ebből a kötelességteljesitésből, hogy mindnyájan pártkülönbség, felekezeti különbség, osztálykülönbség nélkül fogunk adózni a hősök emlékének, necsak szavakkal, hanem tettekkel, necsak azzal, hogy szavakban dicsőítsük az elhaltak emlékét, hanem azzal is, hogy hátrahagyottaikról gondoskodjunk. A magyar társadalom az azóta eltelt két év alatt megtette a maga kötelességót. Jótékonysági egyesületek, nemes emberbarátok, honleányok meghozták áldozatukat a közjótókonyság terén a haza oltárán. De nem tette meg a magyar állam azt a kötelességét, amelyet joggal elvárt tőle az az egyszerű polgárember is. Két hosszú évnek kellett eltelnie, mig a t. belügyminister ur, akinek arczárói jóságot, emberi érzést, a szenvedérek iránti megértést olvasok le, végre eszmélni kezdett. Két hosszú évnek kellett elmúlnia, hogy a t. belügyminister ur reáébredjen annak tudatára, hogy a hősöknek ő is tartozik valamivel és benyújtsa ezt a törvényjavaslatot. Ez a két év temérdek vérhullásnak, csodás harczi vitézségnek, a magyar katona világtörténelmi nagyságának és egyúttal az övéiért aggódó, az övéit gyászoló családtagok, az özvegyek, az ár rák, hátrahagyott ártatlan gyermekek szavakban le nem irható szenvedéseinek, nélkülözéseinek, nyomorának volt a tanuja. A küzdő vagy elhalt hős hitvese, gyermekei és öreg, tehetetlen, magukat a létfentartás viharában fentartani nem tudó szülei a magyar állam szégyenére számtalan sok esetben nyomorogtak és nyomorognak ma is. (Ugy van ! balfelöl.) Érdekükben meggyőző érvek, zengzetes felszólalások egész sora hangzott el a magyar sajtó hazafias hasábjain. E házban szintén a I közérdekű felszólalások légióját hallhattuk. De a magyar kormány, mint „a sivatagbeli strucczmadár, mintha homokba dugta volna, a fejét, nem érzett együtt e felszólalásokkal.. Es az eredmény micsoda ? Az, hogy a hazáért hősi halált halt vitézeink családjai, az özvegyek, az árvák, ma is nyomorognak, (Úgy van! balfelöl.) küzködnek, szenvednek, nincs meg a mindennapi kenyerük, (Ugy van! balfelöl.) a hősök gyermekeinek, a jövő Magyarország legifjabb nemzedékének nincs megfelelő ruházata. Aharczokból bénán, csonkán vagy rokkant hazatért hősöknek nincs meg a tisztes megélhetése. (Ugy van! balfelöl.) Nincs meg nyugodt ekszisztencziájuk; könyöradományra, alamizsnára szorulnak, (Ugy van! balfelöl.) vagy nélkülözésre, éhezésre vannak utalva. (Ugy van! balfelöl.) S viszont a módosabb, a tehetősebb rokkantak közül nagyon sokan rendes foglalkozásuk körébe nem térhetnek vissza, hanem egyik vizsgálóbizottságtól a másikig, Poncziustól Pilátusig vonszolják, mert így kívánja a katonai czopf, a paragrafushajhászás balkezüsége. Mindannyian belátjuk, t. ház, belátja a t. belügyminister ur is, akinek szive és lelke van, hiszen ugy, amint van nekünk, hogy ezen az állapoton változtatni kell. De itt nem elég az ígéret, a szép szó, a rövőbeli reménynek a falrafestése, (Ugy van! balfelől.) hanem cselekedni és tenni kell. (Ugy van ! Ugy van ! balfelől.) A fronton levő kitonák sem Ígérettel védik a hazát, a zászló becsületét nem Ígérettel védelmezik, hanem cselekedettel, (ügy van ! balfelől.) Nem Ígérettel szenvednek, nem ígérettel tartanak ki télben-fagyban, hózivatarban, nem igéretképen hull a vérük és nem ígéretben áldozzák életüket a jövő Magyarországért, hanem cselekedetben. (Ugy van! balfelől.) Tőlük a legnagyobbat, az életet kívánja a háború. Joguk van tehát ahhoz, hogy ha életük elvész, megszűnik, özvcgygyé lett hitvesük és árván hagyott gyermekeik viszont az életet megnyerjék, ne robotolják nyomorban, szenvedésben, kínlódásban, hanem ^tisztességes megélhetést biztosítson nekik a magyar állam, amelyet mindannyian szentségnek ismerünk. (Ugy van ! balfelől.) Es joguk van a hadban levő és, hála Istennek, még élő katonáknak ahhoz, hogy az ő feleségük és gyermekeik is a kellő módon legyenek segélyezve. (Ugy van! balfelől.) Manapság egy apró gyermekekkel megáldott családanyaj aki épen ennek folytán dolgozni sem tud, munkára máshoz el nem járhat, nem kap annyi segélyt, hogy ebből a mai drágasági viszonyok közt tisztességesen, becsületesen megélhetne. (Ugy van ! balfelől.) A segély, amelyet kap, még tüzelőanyagra sem elég. Kérdezem tehát: hol van még a tej, a meleg leves, a ruha, a czipő, a mindennapi kenyér, hol van mindez a gyermekek számára is? (Ugy van! balfelől.) Feleljen a belügyminister ur, ha tud. Mikor tehát a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről beszélünk, a nemzet osztatI lan hálás elismeréséről az élők iránt és a késő utó'
