Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-694
54 694. országos ülés 1917 február 6-án, kedden. mely a hősöket tisztességes ekszisztencziához juttatja, a másik pedig, hogy fel kell ruházni politikai jogokkal mindazokat, kiket a honvédelem érdekében az állam igénybe vett. (Helyeslés a baloldalon.) A téma első részéről, arról, hogy anyagi ekszisztencziát kell teremteni a hősök számára, tegnap és a délelőtt folyamán többen beszéltek. Giesswein Sándor, Bartos János és gróf Batthyány Tivadar t. képviselőtársaim érintették a hősök egy kategóriáját, s megjelölték a módot is, hogyan kellene ezek számára ekszisztencziát teremtem. Szólottak a rokkantakról. Valóban nagyon jól mondja Székesfehérvár püspöke, hogy Limanova és Doberdó hősei nem járhatnak verklivel féllábon végig az országon, mint valamikor Solferinó után jártak katonáink. A mi katonáink nem a régi értelemben harczolnak a királyért. A mai katona önmagáért is harezol, magának is akar reális javakat teremteni és végzetes volna, hogyha látná, hogy e tekintetben csalódott és a saját sorsán ilyen vérözön árán sem tudott javitani. Ezért magam is azt vallom, a humanizmus, a nemzeti érdek és a közgazdasági szempontok egyaránt azt követelik, hogy a hősök nagy táborából először a rokkantak kategóriáját vegyük figyelembe és ezzel szemben próbáljuk leróni hálánk adóját, melylyel kivétel nélkül mindnyájan megterhelve érezzük magunkat. (Helyeslés a baloldalon.) Nekünk nem szabad tudatosan megvárni azt, mig béna hőseink kezükben a koldusbottal és arra támaszkodva olvassák nevüket a márványtáblán, hol be van a nevük vésve, mint hősöké, de ugyanakkor nem tudják, hol fogják este pihenésre lehajtani fáradt fejüket. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Nem szabad tudatosan megvárnunk, hogy hőseink lépten-nyomon találkozzanak egyegy emlékkel, egy-egy oszloppal, táblával, szoborral, mely hirdeti, hogy mit köszönhet a nemzet annak a hősi küzdelemnek, melynek ők nyomorékjai lettek és közbe elgondolják, hogy ime, ez a nemzet nekem egy járadékban adott nagyon vékonyra szelt kenyeret, melylyel csak az éhségemet tudom csillapitani. (Igaz ! TJgy van ! a báloldalon.) Nekünk tudatosan nem szabad megvárni, hogy száz, meg százezer elégületlen lélek járjon az országban szerte-széjjel, olyan lélek, mely nagyságával, hősiességével, kötelességteljesitésével példát adott mindenkinek s ugy járjon közöttünk, mint élő vád, mely azt mondja : ime, igy becsüli meg a nemzet mindazokat, kik érette mindent a koczkára tettek. A rokkantakat kell tehát mindenekelőtt tisztességes ekszisztencziához juttatni. Nem gondolok ajándékra, nem gondolok jótékonyságra, amelyet meg kellené szervezni, hogy rendszeres alamizsnával lássa el rokkant hőseinket. Szocziálpolitikára gondolok, amely alatt vegye eszközül a telepitést. Nap-nap után szaporodnak a rokkantak. A statisztikai adatok nem állanak a rendelkezésemre, de számuk bizonyára megdöbbentő lehet. Ha mi mint járadékosokat akarjuk őket eltartani, akkor ezzel kétszeresen terheljük meg közgazdasági életünket. Megterheljük először a~ járadéknak sok miihóra rugó összegével, amelyet ezek a járadékosok fel fognak élni és mely közgazdasági életünk számára elveszett. De másodszor megterheljük azzal, hogy használatlan marad az a munkaerő, melyet ez a rokkanttábor is képvisel, használatlan marad a magyar közgazdasági életben akkor, amikor minden bizonynyal oly idők következnek, amikor minden kézre, ha félkéz is, minden lábra, hogyha fél láb is, minden szemre, hogyha félszem is, sokkal nagyobb szükségünk lesz, mint a háború előtt. (Igaz ! Ugy van! a baloldalon.) Pedig közgazdaságunk munkaerőben szűkölködött a háború előtt is. Azok a vádak, melyek iparunkat és mezőgazdaságunkat egyaránt érik, hogy nem tudott eddig a követelményeknek megfelelően fejlődni, nagy részben oda vezethetők vissza, hogy hiányzott a munkaerő a mezőgazdaságban és iparban egyaránt, hiányzott az fölös munkaerő, melylyel ^a szükséglet kielégitésén tul ujat lehetett volna produkálni. Végül nemzeti és közgazdasági szempontból elsőrendű feladatunk kell hogy legyen minél több embert újból belekapcsolni a közgazdasági életbe (Helyeslés a baloldalon.) minél több embert újból kerékké tenni ebben a gépezetben, mozgó és mozgató kerékkél hogy a gépezet el ne álljon, hanem megfeleljen azon fokozott követelményeknek is, amelyeknek ezen háború után ki leszünk téve. (Helyeslés balfélöl.) Én azonban tovább megyek. Nem kivánok a rokkantakra szorítkozni, mert ezeket csak egy kategóriának tekintem a hősök táborában. Egyáltalában nem vagyok azon a véleményen, hogy mi teljesen eleget tettünk kötelességünknek akkor, ha a rokkantakról bármily jól gondoskodunk is. Nekünk a gondoskodást ki kell terjeszteni az összes hősökre, tehát azokra is, akik bármiké~p jogezimet szereztek ahhoz, hogy az állam és a nemzet megkülönböztetett figyelemmel kisérje további életüket és sorsukat. Én nemcsak a rokkantakat szeretném nagyobbrészt a földnek visszaadni, hanem én a hősöknek legalább is 70—80%-át szeretném a földnek visszaadni, abban az értelemben, hogy abból a földből legyen nekik egy darabjuk, amelynek védelmében koczkáztattak mindent, amelynek védelmében közülök nagyon sokan tényleg mindent, az egyetlen értéket, tudniillik, ami nekik van és ami mindent képvisel sok ember részére, az életet is elvesztették, (ügy van ! balfelöl.) Miért kívánom én, hogy a hősökről, a rokkantakról való gondoskodásban lehetőleg a földre fektessük a fősúlyt? Először is azért, mert a mezőgazdaság köréből került ki a fronton lévő katonaságunknak legalább 80%-a. (Ügy van! balfelől.) Az iparos Németországban megállapították, hogy a fronton lévő katonaság 65%-a a mezőgazdasági foglalkozásból ered. Mennyi lehet tehát nálunk a perczent, amikor köztudomású, hogy nem ipari, hanem mezőgazdasági állam vagyunk, hogy lakos-