Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-708

536 708. országos ülés 1917 márczius 1-én, csütörtökön. oly ut, melynek platformját, ingoványait, még nem ismeri s hogy a külkereskedelmi viszonyoknak a világháború utáni alakulását ma még senki meg nem mondhatja. Ha volt valaha sötétbe való ugrás, — hogy a ministerelnök ur kedvencz szavajárását használjam — akkor ez az: neki indulni az ország gazdasági jövője megalapozásának, akkor, mikor nem tudjuk, mily helyzet fog a háború után beállni- (Ugy van! a szélsobalóldálon.) Elismerem teljes lojalitással, hogy a kormány is kimondja ezt. Ezért kétszeres aggodalommal nézek a jövő elé, mert ugy látom, hogy itt nem közgazdasági, hanem politikai érdekek azok, melyek a kormányt arra birták, hogy tant hien que mai kiegyezzék Ausztriával és hogy erős nyomás alatt kialakult politikai motívumok vezetik abban is, hogy expressis verbis, kimondottan, Németországgal lépjen most ily tárgyalásokba. Midőn e kérdéssel foglalkozom, nehogy túlságos sokáig vegyem igénybe a t. ház figyelmét, nem akarom ezúttal fejtegetni a kérdés közgazdaságpolitikai részét, azt a részét, mely a magyar függetlenségi politika alapját képezi, a közgazdasági önállóság momentumait. Megtettük ezt elégszer a múltban és meg fogjuk tenni bőven a jövőben is. Csak magát az elvet szegezem le, hogy ha valaha, most a háború után, midőn Magyarország keveset számítva, 30 milliárdtól felfelé fogja államadósságainak terhét fokozni és még ha a legmesszebbmenő lefegyverzést is fogjuk elérni, óriásira nőtt budgettel lesz kénytelen élni, tovább folytatni azt a régi tram-tram politikát nem lehet, mely egyaránt átkos volt Magyarországra és Ausztriára. Mert ha kissé a történelem szemüvegén át vizsgáljuk a monarchia gazdasági politikáját, konstatálhatjuk, hogy Ausztria is száz perczenttel jobban fejleszthette volna az ő nemzeti gazdaságát, az ö ipari fejlődését, ha fel nem. emészti magát azzal, hogy a magyar piaezot mint jó fejős tehenet akarta magának mindig biztosítani. Mert Ausztria politikusai, közgazdászai mindig erre fektették a súlyt: megkapni a magyar piaezot, ahol nem konkurrenzfähig árakon, hanem sokkal drágábban helyezhetik el áruikat. Ez tette tunyává, a világkereskedelemre alkalmatlanná az osztrák ipart. S ezért vagyunk ott, hogy már a háborút megelőző években is a német ipar napról-napra nagyobb tért foglalt el az osztrák ipar elől, ez az oka annak, hogy az osztrák külkereskedelem térfoglalása részint viszszament, részint nem tartott lépést más államokéval, mert Ausztria egész törekvését arra irányította, hogy Magyarországot mint gyarmatot biztosítsa magának s azt kizsarolja. (Helyeslés a szélsőbaMőlalon,) De azt látom, hogy Magyarország ezzel szemben, szorítva minden hatalmi tényező által, szorítva a vámközösség természetes, logikus következményei által, csekély tőkével, megfosztva annak lehetőségétől, hogy ipari állammá gyorsabb tempóban kifejlődhessék: ez a Magyarország megmaradt egy egyoldalú agrárállamnak és igazat adok a földmivelésügyi minister ur mai beszédében kifejtett elveknek, hogy t. i. a többtermeléssel Magyarországon bizonyos fokig lehet ugyan egy pluszt elérni, de hogy itt kereshetnők a mi boldogulásunkat, — amit Németország részéről kezdtek hirdetni és amire nézve most már itt is vannak, akik azt dogmaként akarják a közvéleményre ráoktrojálni, — ez nem áll; az egyoldalú mezőgazdasági produkezió, ha a töhbtermelést tetemesen fokozzuk is, sohasem fogja az országot alkalmassá tenni arra, hogy egyrészt Magyarország a maga terheit elviselje, még kevósbbó pedig arra — és erre különösen szeretném figyelmeztetni a magasabb köröket is, — hogy Magyarország a nagyhatalmi állás követelményének a háború után mint agrárállam megfelelni képes legyen. Ezeknek előrebocsátása után azt hiszem, hogy ha a világháború nagy problémájának logikájából levonjuk következtetéseinket, akkor igenis rá kell térni Ausztriának, rá kell térni Magyarországnak, de a dinasztia erejének és hatalmának érdekében is arra, hogy Magyarországot gazdaságilag szabaddá és önrendelkezővé tegyük, mert csak igy leszünk képesek a magyar királyi és azzal együtt az osztrák császári családnak nagyhatalmi poziczióját megtartani és biztosítani. (Helyeslés balfelöl.) Ezzel bővebben nem foglalkozom, csak ennek a kiegyezésnek fontosabb kérdéseire nézve bátorkodom még elöljáróul pár megjegyzést tenni. A ministerelnök ur óvott bennünket, hogy ne higyjünk a lapokban esetleg megjelenő híreknek, mert a két kormány megállapodott abban, hogy nem fog közléseket tenni a kiegyezés részleteire vagy főbb megállapodásaira nézve sem, s akármi jő a lapokba, az találgatás, annak hitelt f adni nem szabad. Én már több kiegyezési tárgyalást végig éltem s meglehetős nagy figyelemmel kisértem és azt tapasztaltam, hogy valahányszor azok a kiegyezési tárgyalások a megegyezés stádiumába eljutottak, a két kormány megtette a maga kijelentését, hogy semmit sem közöl a közvéleménynyel. Azt tapasztaltam, hogy a magyar kormány ezt mindig be is tartotta; iigy volt a legutolsó esetben, a koalicziós kormány kiegyezési tárgyalásainál és igy volt 10 évvel azelőtt is, de azt is tapasztaltam, hogy ugyanakkor a bécsi nagy lapok, élükön a Neue Ereié Pressevei és ujabban a Zeit-tal, Journal-lal, igenis egészen pozitive, egészen pontosan megmondták annak a kiegyezésnek fontosabb, lényegesebb részleteit. Ezért nagyon sajnálom, de nem követhetem a ministerelnök ur tanácsát, hanem igenis kénytelen vagyok e kiegyezés főbb momentumaira egész röviden kitérni. (Halljulc! . Halljuk f balfelöl)