Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-694

44 694. országos ülés 1917 február 6-án, kedden. így fog tenni a nép is. Ez a nemzet évszázadokon keresztül, mint az iskolás história mondja, a Nyugat védelmezője volt a Kelettel szemben, ami pesti nyelvre lefordítva s a valódiságban annyit jelent, bogy balekja volt a szomszéd államoknak, nyilt harcztere németnek, töröknek, rajta keresztül verekedtek e népek s velők vagdalkoztunk mi is, amellett effektív kárainkat sem fizették meg, holott a duelláló gentlemanek legalább a vívóterem árát gavallérosan szokták megfizetni. így maradtunk mi a nyugati államok haladása mellett egy elmaradt gazdasági és politikai rendszer, egy középkori társadalmi rend hamupipőkéi. (Tetszés a szélsőbaloldalon.) Mi szocziális intézkedéseket követelünk a harcztéren levők itthonmar adottjai javára, a bénák és rokkant katonák számára és általános választói jogot a polgárságnak, titkos szavazás alapján. Elfogadom a törvényjavaslatot, kiegészítve Ábrahám Dezső és Giesswein Sándor képviselő urak határozati javaslataival. (Helyeslés és tetszés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Ki következik szólásra? Szepesházy Imre jegyző: Nóvák János! (Nincs jelen!) Gróf Károlyi Mihály! (Nincs jelen!) Rakovszky István! (Nincs itt

I) Elnök: Kivan még valaki szólani? Gr. Batthyány Tivadar: T. ház! Nagyon köszönöm a véletlennek, hogy e kis közbeszólások után, melyek köztünk és a túloldalon jelenlévők között folytak, én következem a sorrendben. Amúgy is ma akartam felszólalni és ezért örülök, hogy már most tehetem, mert mindjárt beszédem elején kötelességszerüleg vissza fogok térni a választói joggal kapcsolatosan az itt emlegetett különböző csörgésekre: az egyikre, amely a csörgő kígyónál hallható, a másikra, amelyet a pártkasszák okoznak. Ez utóbbira nézve csak egyet akarok nagy örömmel konstatálni. Midőn a ház ez oldalán elhangzott Nagy Vincze t. barátom beszédében az az' állítás, hogy a hadseregszállítók révén talán valami pénz kerülhet a kormánypárt kasszájába, ez ellen a jelenlevő igen kevés, de nagyon tekintélyes munkapárti képviselő urak igen erélyesen tiltakoztak. Ezt kell lojalitással és különös örömmel konstatálnom. Mert tényleg még azt a feltevést sem szabad elfogadni, hogy a háború alatt akár hadseregszállitások révén, akár bármely más adományból, üzletből, vagy czim-, rang- és kitüntetés-osztogatásból ilyen pénzek folyjanak be pártkasszába ami különben máskor sincs megengedve. De ha a háború folyamán akár kormány, akár valamely többségi párt vezetője fogadna el bárkitől ilyes adományt, az szerintem olyan megbotránkoztató csúnya dolgot követne el, melyre a parlamenti illem határain belül nem is találhatni kellő szót. Mert ha valakinek a mai időkben van felesleges pénze, adományozza ne a pártkasszába, hanem a nyomorgók százezreinek ! (Általános helyeslés.) Állapítsuk meg, hogy becstelenség volna, ha valaki egy fillért is adna ma pártczélokra és ellenőrizzük kölcsönösen, hogy ily becstelenség a magyar r nemzet becsülete ellen el ne követfcessék! (Altalános helyeslés.) Ennek egyhangú megállapítása után legyen szabad rátérnem a törvényjavaslatra, mindenekelőtt benyújtásának időszem vagy időszerűtlen voltára. Á magam kis falujában már másfél évvel ezelőtt, alighogy az első halott híre hozzánk megérkezett, megbeszéltük, hogy az idők folyamán meg fogjuk örökíteni hőseink emlékét. De hozzá tettük, hogy nem a háború alatt, hanem csak azután, hogy valamennyinek az emlékét megörökíthessük, aki az egész háborúban akár életével, akár testi épségével, akár más módon áldozott a haza oltárára. Ezért én helytelenítem, hogy ezt a javaslatot a háború alatt nyújtották be, mert ezzel már előre iktatjuk a törvénybe azok emlékét, akik még csak ezután fognak hősi halált halni, vagy rokkantakká válni. Egy nagy király emlékét sem iktatjuk törvénybe az ö életében, hanem csak halála után. A háborúban hősi halált haltak vagy részt vettek emlékét igenis meg kell örökíteni, ezzel tartozik a nemzet, de ha megörökítjük, akkor szerintem csakis a háború után tegyük, midőn valamennyire egyenlő módon fogjuk megadhatni a tiszteletadásnak azt a mértékét, amelyet ők megérdemelnek és amelyet a nemzet megadni képes. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A másik kérdés az időszerűségen kivül az, hogy tulajdonképen helyes-e, czélszerü-e a pietás szempontjából, hogy itt törvénynyel kötelezővé tesszük ennek az emléknek megörökítését az egész országban. Mert ugyebár, ha majd a késő utódok látják ezeket az emlékeket, egy kissé más elbírálás alá esik az, ha az országgyűlés törvénye megparancsolta minden községnek, hogy valami emléktáblával tisztelje meg hőseinek emlékét és más elbirálás alá esik az, ha az országban bizonyos szabad versengés fog előállani bizonyos megyék, községek stb. között és minden vidék és község a maga módja és felfogása szerint fogja hőseinek megtiszteltetését megállapítani. Ez az egész dolog bizonyos kaptafa, bizonyos séma szerint fog menni, amely a pietás bensőségének, a népből való fakadásának impresszióját bizonyos fokig megrontja. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) E szempontból, megvallom, sokkal helyesebbnek tartottam volna, ha ez igenis a háború befejeztével történik és amint jól mondta egyik előttem szólott t. képviselőtársam: gróf Esterházy Mihály, itt szebb szavakkal, bensőségteljesebb, szabatosabb, lendületesebb szavakkal kellene törvénybe iktatni a háború hőseinek emléket. (Ugy van l a szélsöbahldalon.) Igenis a törvényhozásnak legelsőrendü kötelessége, hogy törvénynyel gondoskodjék rokkantjairól és a jogoknak számukra való megadásáról és I ilyen intézkedéseket is bele kell venni a tör-