Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-705

432 705. országos ülés 1917 február 26-án, hétfőn. esetek, — nem megyek bele azok bírálatába, hiszen nem ismerem részleteiket — amelyek külsőleg és látszólag elég komolyak és súlyosak ahhoz, hogy az inkompatibilitás tisztázása ügyében a t. ministerelnök urnak e szerint az álláspont szerint el kellett volna járnia; (Igaz! Ugy van! balfélol.) vagy fel kellett volna szólítani az illetőket, ha a párt tagjai, hogy járjanak el maguk, jelentsék be az esetet, tisztáztassák a kérdést, vagy pedig, hogy lépjenek ki a pártból. Nem hiszem, hogy a t. ministerelnök ur ezt minden olyan esetben, ahol az inkompatibilitás látszata teljes mértékben fenforog, megtette volna. Gr. Tisza István ministerelnök: Hát hogyne! Gr. Andrássy Gyula: Legalább látok olyan urakat, akik ellen igen súlyos bejelentések tétettek és akik mégis a párt tagjai maradtak és akik nem maguk jelentették fel magukat a lista közzététele előtt. Aztán igen hibás tény volt az is, hogy e listát ugy ahogy van, közzétették, mert összekevertek olyanokat, akik komolyan abban a látszatban vannak, hogy összeférhetlen ügyük van, olyanokkal, akiknél egészen világos, hogy nincs. S ezeket mégis igen kellemetlenül érinti, hogy benn vannak e listában, együtt azokkal, akiket a ministerelnök ur talán túlszigoruan is elitélt, azt mondván: a világháborúban minden legkisebb közbenjárás is illetlen és dekórumellenes. Nem nagyon kedves és örvendetes, ha az ember oly _ listába kerül, melynek szereplői a ministerelnök ur véleménye szerint illetlenül és dekórumellenesen járnak el. De kerültek oda olyanok, kiknél igazán nem volt arra támpont, hogy tiltott ügyletben jártak el, akiknél nem is lehetett tisztázni, mily ügyben jártak el. Nem volt semmi más ellenük, mint az, hogy egy osztályban egy vizitkártyát láttak tőlük. Pl. ilyen a Szterényi t. képviselőtársam esete. (Mozgás és derültség jobb felöl.) Egy vizitkártyáját találtak egy osztályban és máig sem tudták konstatálni, hogy mily ügyben járt el. Másokról tudták, hogy közérdekű ügyben jártak el, mint jü. Pékár képviselő ur. Hogy jut ő ahhoz, hogy bele kerüljön abba a listába, melyen nem dicsőség szerepelni, mert az illetlen és dekórumellenes. Yagy mint gróf Karácsonyi Jenő, akinek szintén csak egy vizitkártyáját találták s kiről majdnem biztosan tudhatták, hogy ez esetben nem akart üzletet elősegíteni. A kormánynak nem az a teendője, hogy egész sor embert kellemetlen helyzetbe juttasson, hanem

1 a helyzet ismerete alapján köteles eljárni azokkal szemben, akik komoly gyanúra adnak okot, a többit pedig meg kell védenie a meglmrczoltatástól. (Helyeslés bal/elöl.) Bocsánat, hogy ily hosszura nyúlik beszédem, de annyi tárgyra terjed ki e vita, hogyha az ember csak kicsit akar e tárgyakkal foglalkozni, sok időt vesz igénybe. (Halljuk!) Itt van a czenzura kérdése is. Nem akarok itt. uj adatokat nagyobb számban felhozni, hanem egy j)ár elvi tételt kívánok leszegezni. A czenzurának tulajdonképeni czélja megakadályozni, hogy hadi titkok közöltessenek. E tekintetben helyén van a legkérlelhetetlenebb szigor, még akkor is, ha csak lehetősége forog fenn annak, hogy egy közlemény hadi titkot leplez le. Ilyenkor igenis helyén van a legnagyobb szigor, helyén van a megtorló intézkedés és az elijesztés, mert ennek nem szabad megtörténnie. De másfelől teljesen ki kell zárni a túlzást, a pártpolitikát is. Semmi pártpolitikai érdekből nem szabad a czenzurához nyúlni. (Ugy van! bal felől.) Nem hiszem, hogy ezt mindenkor szem előtt tartották volna. Sokszor hallottuk azt a kijelentést az igazságügyminister szájából, hogy ez nem törtónt meg, de mégis igen sok esetben igenis, a pártpolitikai érdek óvatott meg a czenzura által. E két véglet között vannak esetek, ahol lehet alkalmazni a czenzurát, de a legnagyobb óvatossággal és csak bebizonyosodott szükség esetén. Az igazságügymínister ur a múltkor Rakovszky képviselő ur interpellácziójára felelve, azt mondta, hogy alkalmazták a czenzurát a belső harmónia érdekében. Kérem, mindig vannak érdekösszeütközések, súrlódások s a minister ur azt hiszi, hogy joggal használhatja a czenzurát ez összeütközések elkerülésére. Hiszen képzelhető olyan eset is, ahol ez indokolható, de a legritkábban szabad csak ilyen okból czenzurához nyúlni. Mert hogy áll a dolog? A czenzura megszünteti a szimptómákat, egy érzés külső megnyilvánulását, de nem magát az érzést, nem az érdekellentétet. Ha az ember erre épiti akczióját, akkor az a veszély forog fenn, hogy nem is látja meg a komoly veszélyt, mert elnyomja a szimptómákat és nem jut hozzá, hogy valóban gyógyítson. Ha pl. összeütköznek az ágrárérdekek a merkantil-érdekekkel, ez nagy baj, de ezt nem lehet azzal megakadályozni, hogy eltiltom azt a czikket, ahol az agrár- és merkantil-sérelmek ki vannak fejtve. Ezt csak azzal lehet ellensúlyozni, hogy lehetőleg oly közviszonyokat teremtek, melyek között mindkét érdek kielégitésre talál és egymással meg tud férni, nem pedig erőszakkal. Ez a legkényelmesebb forma, hogy elnyomom: hallgasson, ne beszéljen! De azért az érzelem megmarad az illetőben, sőt még keserűbbé válik, még mélyebben érzi az illető, ha kifejezésre nem juttathatja. G-yakran hallottuk a czenzurát azzal is megindokolni, hogy valamely hír a külföldön ezt vagy azt a hitet ébresztheti, ezt meg azt félremagyarázzák. Ennek legeklatánsabb példáját láttuk legutóbb, mikor a czenzura ilyes indokkal használtatott fel, szerintem teljesen jogosulatlanul. Ertem A Nap esetét. Ez a lap arról a szerencsétlen katonáról irt, aki itt a házban lőtt. Hogy mit akart, akart-e valakire lőni, nem akart-e, nem tudom. Nem is tartom nagyfontosságunak, tekintettel arra, hogy nem talált senkit. De hogy az